Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - KÜLFÖLDI MAGYAR KÖNYVEK - Füzi László: Borcsa János: Megtartó formák
nyelv«”. A költői mű sajátosságainak egy másik műfaj követelményei szerinti újrateremtése — ahogy Borcsa a kritika lehetőségeit értelmezi — szintén csak töredékes formában valósulhat meg. A kritikusnak is szembesülnie kell a nyelvvel, ugyanakkor új formát is kell teremtenie: a leíró, rendszereket kibontó és a rendszerek többszólamúságát is végigkövető, rendkívül teherbíró formát. Ezt a hagyományos keretek között szinte megkísérelni is lehetetlen, Borcsa kritikái is ezért lesznek legtöbbször töredék-kritikák. Amikor Borcsa a Forrás harmadik nemzedékéhez tartozó költők törekvéseinek értelmezésére vállalkozott, teoretikusan is fel kellett vázolnia a nemzedék viszonyát az előttük járókhoz. A feladat vállalása érződik kritikáiban is, központi szerephez azonban ez a problémakör a kötetet záró Formák és bonyolult bizonyosságok című tanulmányban jut. A romániai magyar költészet valódi forradalmát — írja ebben az írásában Borcsa — a Forrás első nemzedékének költői valósították meg, „az újabb jelentős — minőségi — fordulatot költészetünk alakulásában bizonyára nem az úgynevezett második Forrás «nemzedék megjelenése váltotta ki, hanem a hetvenes évek közepén induló erőteljes költői rajzás — a háttérben (vagy (úttörőként?) a Bretter György nevéhez kapcsolható radikális elméleti törekvésekkel.” Az elhatárolódás egyik iránya tehát a Forrás második nemzedéke felé mutat. Ezt a „feladatot” azonban szerzőnk nem minden probléma nélkül végzi el. A Farkas Árpád, Magyari Lajos, Király László, Kenéz Ferenc, Gsiki László nevével jelezhető csoportosulás ma már végképp nem tekinthető homogénnek, így megítélése sem történhet egyetlen jelzővel. Borcsa pontos akkor, amikor a csoporthoz tartozó költők elmozdulását észleli (Pl.: „Kenéz már jó ideje többes szám első személyben beszél, de mégis másként, mint ahogy elvárná a hagyományosabb költészethez szokott olvasó. Azonos gondokról szól szenvedélyesen, de más szabályok szerint alakítja versbeszédét”; másutt Csiki és Kenéz költészetét a többiekétől különbözőnek mondja, s Király László átalakuló költészetének is pontos leírását adja). A problémák így a már folyóiratban megjelenésekor is nagy visszhangot keltő Farkas Árpád-kritikában sűrűsödnek. Ez a kritika Farkas Árpád Alagutak, a hóban című kötetéről íródott, s benne Borcsa a mégis-erkölcs hangsúlyos jelenlétét, a távlatok hiányát s a kényszerűségek mitizálását kifogásolta. Noha mindvégig Farkas kötetéről írt, azt is érezhettük, hogy más iránya is van ennek a kritikának. A kötet írásai, utalásai ezt nyilvánvalóvá is teszik. Egyik írásában Borcsa Bányai Jánost idézi: valamely költészet értékét nem a beszéd mód, hanem maga a beszéd határozza meg; a beszéd, a vers nyelve lényeget megragadó mozdulattá vált... Bretter György szerint pedig a másfajta beszéd — ahogy Borcsa is idézi —, másfajta élet lehetőségét implikálja. Végső soron tehát a választott (nemzetiségi) magatartás-típusok különbözőségéről van szó, s Borcsa Árpád versei kapcsán a másféle magatartás- móddal kapcsolatos ellenérzéseinek is hangot adott... Az elhatárolás másik iránya, a fiatalok törekvéseinek megítélése más kevesebb problémát vet fel. Borcsa az előző példánál jóval következetesebben alkalmazza itt az értékszempontot („Nincs szánalmasabb helyzet, mint mikor az értékeket kénytelenek vagyunk távollevőknek nyilvánítani a szellem valamely szférájából. Értékek hiánya, avagy alértékek túlburjánzása létünket kérdőjelezi meg. Az értékalkotó kulturális gyakorlat ugyanis létkérdés” — írja egyik írásában). A Szőcs Gézáéknál, Egyed Pétereknél fiatalabb költők műveit Borcsa épp az értékszempont alapján bírálja (így történik ez például iwzma Szilárd és Pethő László esetében). A Forrás harmadik nemzedékének nevezett csoportosulás minden bizonnyal túljutott már történetének első, ellenfeleket és szövetségeseket egyaránt kereső szakaszán. A csoportosuláshoz tartozó költők a maguk útját járják, még akkor is, ha műveik között szorosabb a kapcsolat, mint ez más nemzedékek történetének hasonló szakaszában megfigyelhető volt. Borcsa János nem kis feladatot vállalt, a nemzedék történetének első szakaszában: miközben az egyes költők pályarajzának elkészítésekor is megkerülhetetlen alapkritikákat írt, tudatosította magának a csoportosulásnak a törekvéseit is. Miközben a nemzedékhez tartozó költők verseit olvassuk, joggal kérdezhetjük majd: ezek után merre vezet a kritikus útja? 86
