Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa
kel: hogy normál iskolába nemigen kerülhetnek vissza, s akinek e különleges intézménybe sikerült bejutnia, az úgyszólván egyszer s mindenkorra felmentetett minden komolyabb tankövetelmény alól, hisz a 40 perces órák, a csökkentett tananyag és óraszám, az év végén magántanulóként leteendő házivizsgák eleve nem ösztönöztek különösebb erőfeszítésre. A „tanfegyelmet” elégségesen jellemzi — a nagyjából bölcsészkari átlagnak megfelelő — mintegy 50—60%-os óralátogatottság. Sokatmondó adalék, hogy ezidőtájt csupán egyetlen gyerek dicsekedhetett saját írószerrel, a többieknek, ha nagyon kellett, kérésre néha kiosztott egyet-egyet a tanszerek kezelésével megbízott nevelő. Füzeteiket vagy nem kapták meg, vagy rég elhasználták másra, a tankönyvet számonkérni rajtuk pedig merő hiábavalóság volt: aki nem akarta, úgyse találta ... E nem túl biztató helyzetfelmérés nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy bármely eredményre törő pedagógiai szándéknak két fő ellenerővel kell megküzdenie. Az egyik a gyerekeknek a tantárggyal, illetve mindennemű komolyabb tanulással szembeni eredendő ellenállása; a másik a viszonyok, azaz intézeti neveltetés tehetetlenségi nyomatéka. Minthogy valami újat megszerettetni valakivel mindig könnyebb, mint kiragadni körülményei és szokásai béklyói közül, így érdemesebbnek tűnt az előbbivel kezdenünk, abban a reményben, hogy ha itt sikerült az áttörés, az majd amott is megteszi a hatását. Kezdetben így hát egy merőben módszertani dilemma állt előttünk: Hogyan lehetne élményszerű tudáshoz, és addig még nemigen kóstolt történelmi tudásélményhez juttatni e 13—16 éves fiúkat? Minthogy „történelemtudatuk” néhány esetlegesen megragadt címszótól eltekintve nem táplálkozot másból mint a kalandfilmek és a képregények másodlagos élményvilágából, a megoldás igen egyszerűnek látszott: ezeken kell túllicitálni elsődleges történelmi élményközelség megteremtésével. A következő órákon tehát valóságos információ-, és élménydömping fogadta a gyerekeket. Korabeli újságot, könyvet, térképet, metszetet, pénzt és fegyvereket vehettek kezükbe, múzeumba, történelmi emléksétára indultak, naplóból, levélből, egykori statisztikából kaptak ízelítőt, és végnélküli ismertetőket hallhattak a korabeli hadviselés, a gőzgépek, a hídépítés és folyamszabályozás megannyi technikai fortélyáról. A tanár látszólag úgy tett, mint ha mindezzel semmi más szándéka nem volna, csak hogy önmagát szórakoztassa, s mint aki cseppet sincs tudatában tanítványai véges tűréshatárának. „Lerohanási taktikája” azonban végül is sikerrel járt: a kezdeti lázongást előbb csendes apátia, majd őszinte érdeklődés váltotta fel, s ezt követően már a gyerekek kérdeztek, kértek tanácsot, olvasnivalót az érdeklődésüket leginkább megmozgató témákról. A korszak megismert politikusai, művészei és hadvezérei közül idővel majd mindegyik választott magának egy-egy „kedvencet”, s ha hozzáférhetett, mohón beletemetkezett életrajzába. (Hálótermük egyik sarkában egy kis 30—40 kötetes könyvtárat rendeztünk be a téma irodalmából, amit bárki, bármikor igénybe vehetett.) így lassacskán az egyes kérdéseknek — kis túlzással — külön szakértői, a nevezetes történelmi személyiségeknek önnálló szós^lói termettek. Kellő felkészítés mellett a gyerekek mind nagyobb szerepet vállaltak a tanórákból — felolvasással, olvasmánybeszámolóval, hadjáratok térképes-rajzos ismertetésével, s a fontosabb események, politikai nézetkülönbségek többoldalú megvitatásával. Az újonnan feltárult élményvilág — bár hatása, el kell ismerni, nem mindenkit és nem egyenlő mértékben fogott meg — hovatovább túlnőtt az órák keretén, s lép- ten-nyomon előbukkant a gyerekek egymás közötti beszélgetéseiben, játékaiban, humorában. A rajzszakkörön korabeli portrék, karikatúrák, csataképek és huszárjelmezek készültek egymás után, s ha az éjszakai ügyelet a történelem tanárra esett, sokszor órákig „mesélhetett” mindenféle hajdani igaz történetet — anélkül, hogy álomba ringathatta volna hallgatóságát. Ezzel egyidejűleg a tanár nem kevésbé izgalmas új ismereteket szerezhetett az intézet külső tekintetek elől elzárt világáról, lakói korábbi életéről, s a felnőttekhez fűződő viszonyáról. A gyerekek többsége, szerencsére hamar bizalmába fogadta, s mindazt, amit első kézből tőlük megtudhatott, készséggel kiegészítették az intézeti pszichológusok és néhány segítőkész kollégája. Mivel összetett munkakörénél fogva 901
