Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa
NŐVÉ BÉLA Történelem mint terápia az önismeretnek tükrébül, feltéve ha őszintén és mélyen vettetik abba tekintet, sok előtt tán a legváratlanabb igazságok fognak visszasugározni (Széchenyi) A most ismertetendő kísérletre az 1984/85-ös tanévben került sor egy budapesti nevelőotthonban. Résztvevői 7. osztályos, zömmel túlkoros: 13—16 éves fiúk voltak, kik különféle neurotikus, illetve szocializációs problémák miatt jutottak e részint szanatórium, részint bentlakásos iskolaként működő speciális gyermekintézménybe. Jónéhányuk állami gondozottként előzőleg megjárta már a normál nevelőotthonok ilyen-olyan stációját, de a kintről jövők addigi sorsa sem mondható irigylésre méltóbbnak: kudarcok, széthullott család, hosszas hányattatás áll valamennyiük hátterében. Akik személyes, netán hivatásbeli okok folytán valaha is kapcsolatba kerültek hasonló, mostoha sorsú gyerekekkel, jól tudják, mit jelent egy-egy családból kiszakadt, sérült lelkű kamasz gondozása, lelki istápolása. A feladat súlyát és kockázatát azonban hatványozottan megnöveli, ha egyszerre húsz-harminc ilyen gyerek él éjjel-nappal egy fedél alatt kényszerűen összezárva, hiszen* valamennyiük feszültsége, problémája szükségképp kihat a társakra. E mesterségesen zárt és átmeneti élet- közösség elfogadását nagyban megkönnyítheti egy élményekben, tevékenységi formákban gazdag rendszeres foglalkoztatás, mely alternatív lehetőségeket kínál az egyéni képességek kibontására, s egyúttal — a szükségből erényt kovácsolva — állandó belső ösztönzőjévé válhat a közösségi összetartozásnak. Egy efféle csoportfoglalkozás esélye merült föl a szerencse kedvezéséből, amikor a majdani kísérletvezető a hetedik osztály első tanterve alapján a reformkor és 1848/ 49 történelmét tanította, s csakhamar örömmel tapasztalhatta, hogy a korszak iránti érdeklődése, eszményeivel való elkötelezettsége tanítványaiban is egyre nagyobb visszhangra talál. Figyelmét főként a gyerekek beleélő készsége és konfliktus-érzékenysége ragadta meg. Így esett, hogy egy dramatizált történelem óra sikerén felbátorodva (mikor is a gyerekek maguk keltettek életre néhány korabeli alaphelyzetet), elhatározta, hogy e kezdeményezést egy kísérleti játékban további próbának veti alá. Elgondolása — mint egyfajta „történelmi pszichodráma” — lényegében azon a feltevésen alapult, hogy ha a reformkor és a szabadságharc nem más, mint egy társadalom nagyszabású belső „szocializációja”, egy nemzet nagykorúságának, önállásának küzdelmes kivívása, úgy e korszak értékei, magatartásmintái és analóg helyzetei bizonyára hozzásegíthetik e sérült lelkű kamaszodó fiúkat a reálisabb önismerethez, konfliktusaik bátor és felelős vállalásához: végső soron az egyéni és társas létben való normatív eligazodáshoz. I. Folyamatkép — a kísérlet menete Vállalkozásunk története három szakaszra osztható: Az első — ősztől nagyjából a téli szünidő befejeztéig — az elsőkészületek jegyében telt, s még jobbára a történelem órákra támaszkodott. A másodikban — januártól március végéig — házon belüli foglalkozások keretében hétről hétre újabb szituációkat próbáltunk el, lehetőség szerint a korabeli események logikáját és időrendjét követve. Ez volt a kísérlet legzavartalanabb és leg899
