Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - KÜLFÖLDI MAGYAR KÖNYVEK - Füzi László: Borcsa János: Megtartó formák
Borcsa János könyve azonban más meglepetésekkel is szolgál. Az első: a könyv meggyőzően bizonyítja, hogy harmincéves korára érett kritikussá nőheti ki magát egy fiatalember, noha az irodalmi közvélemény a kritikusokról általában csak negyven—ötven éves koruktól vesz tudomást. A második: ez a kritikagyűjtemény — annak ellenére, hogy az ilyen köteteket általában alkalmi írások gyűjteményének tekintik —, tanulmánykötetként is helyt áll. Bocrsa írásai ugyanis elméletileg megalapozottak, s az egyes írásokban érvényesített szemléletmód is egységessé formálja a kötetet. A meglepő éppen az, hogy a kötet írásai egymástól különálló kritikákként íródtak. Az elmondottakat nyilvánvalóan Borcsa János tudatos építkezése magyarázza. Mindez azonban elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy Borcsa a romániai magyar lapok szerkesztőitől nem kis lehetőséget kapott. Az őt kritikusként és teoretikusként foglalkoztató könyvek soráról írhatott — s csak ezekről kellett írnia, Lehetőség ez, hiszen jól tudjuk, ha máshonnét nem, hát a hazai irodalmi életből, hogy az állandó kritikusi jelenlétre való törekvés kellő megbízatások híján miként vihet vakvágányra kiváló tehetségű kritikusokat is ... A Megtartó formák című kötet így alighanem a kitartó kritikusi törekvés és a lapszerkesztői tudatosság szerencsés egybeesésének eredménye. Borcsa az irodalmároknak ahhoz a (kicsiny) táborához tartozik, amelynek határozott (teoretikus) elképzelése van művészetről, irodalomról. Pontosabban: a mai művészet összetettségéről és korlátozott lehetőségeiről. A jelenlét felelősségének vállalására — írja —, csak a korszerű költészet képes, „olyan, amely többszólamúságával a már-már áttekinthetetlenül bonyolult struktúrák és szövevények adekvát művészi kifej ezésére-meg- formálására és a humánum állandó ébrentartására vállalkozik; olyan, amely képes önmaga lehetőségeivel is józanul szembenézni”. Fenti megállapításunkat azonban módosítanunk is kell. Borcsa nem a művészettől elzárkózó teoretikusként, zárt rendszert létrehozva tűnődik a művészet mibenlétén; inkább a művészeti korszerűség teóriáját keresi, mégpedig egy esszéíróköltői nemzedék tagjaként, miközben a világot önmaga számára is nemzedéktársai verseinek segítségével értelmezi. A nemzedék, amelyhez Borcsa is tartozik, a Forrás harmadik nemzedéke — többek között Egyed Péter, Szőcs Géza, Markó Béla, Bállá Zsófia, Palotás Dezső, Cselényi Béla tartozik ide. Borcsa ennek a nemzedéknek a törekvéseit értelmezi, nem kívülállóként, hanem úgy, hogy maga is a nemzedék teoretikus álláspontját fogadja el. Cselényi Béla verseskönyve kapcsán írta: „Költő szól hozzánk, kinek igéit magunkénak valljuk”. Másoktól italán üres fordulatnak tűnne ez a kicsit patetikus megállapítás, Borcsánál azonban a lényegire, tudniillik a nemzedéki azonosulásra utal. Hasonlóképpen kell értelmeznünk a Markó Béla versével kapcsolatos következtetését is: „Üj verstípus született az utóbbi években Markó műhelyében. A költő céltudatosan építkezik, »rálelve újabb alakzatokra«, s műve nélkülözhetetlen értékünk az elpergő időben.” Borcsa indulásától kötődik a Forrás harmadik nemzedékének költőihez. Írásaiból így nyomon követhető az újabb költői törekvések története is. Előbb a költészetben tapasztalható újabb jelenségeket vette számba (megállapításait a nagyobb ösz- szefoglalások is figyelembe vehetik majd, hiszen mindannak, amit Borcsa a töredékvers túlsúlyba kerüléséről, a vers önmagára irányultságáról, a kísérletek sorozatáról, az új költészet polifóniájáról, s nem utolsósorban az irodalomtudomány meg- késettségéről mond, komoly valóságtartalma van). Kritikáiban pedig főképpen nemzedéktársainak köteteit értelmezte, nem feledkezve meg az előfutárokról (Páskándi, Szilágyi Domokos, Cselényi László — s hát Méliusz!). Külön gondolatmenetet érdemelnének a kritikával kapcsolatos tűnődései is. Az ugyanis kétségtelen, hogy a megváltozott művek értelmezése (is a régitől elütő formában mehet csak végbe. „Költészet és kritika — olvashatjuk Borcsánál — ugyanazzal az élettel (valósággal) szembesül, s a kritikának bizonyára a mű tovább gondolását kell (érdemes) vállalnia, hiszen ma már nyilvánvaló — érvel Roland Barthes — hogy író és kritikus »ugyanabban a nehéz helyzetben talál egymásra, ugyanaz a tény néz velük szembe: a 85
