Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Székely András Bertalan-Mukics Ferenc: Két nép hű fia (interjú Weöres Sándorral és Gazdag Erzsivel)
Külsőleg úgymond semmi feltűnőt nem láttunk rajta. Középmagas, jól megtermett ember volt. Talán mégis a kék szeme lehetett az, ami megragadta az ember figyelmét. Az a világoskék szeme, amit tiszta, megnyugodott tóhoz hasonlíthatnék. Ebből a tóból egyúttal mintha a napsugár verődött volna vissza, ami az ő belső lénye volt, ami kivetődött a külvilágra, az emberekre. Tehát belső gazdagságában volt varázsereje. Ez volt az ő szépsége. Emberi és férfiúi szépsége egyaránt. Mondtam volt, nagyon egyszerű embernek ismertem meg. Ahogy a gimnáziumból jövet a Rumi úton befordulva feltűnt az alakja, máris együtt örültünk Béla bátyámmal és örvendezve mondtuk: jön Guszti bácsi! Rendszerint egy sereg korrektúrával felszerelve érkezett a patikánkba. Vagy épp cikket írt, tán levelet valamelyik tudós barátjának. Tudnivaló, hogy tudós emberek szinte a világ minden részéről írtak neki. Azért is lett olyan kiváló folyóirat a Vasi Szemle. Érdekes emlékem a pesti tudományegyetemen, hogy Horváth János, a kiváló irodalmár felmutatván a Vasi Szemlét egy cikkére hivatkozott, amelyet fel is olvasott, örvendezve jelentette be a hallgatóságnak, lám csak, van azért az országban még olyan lap, amely teljesen egyenlő értékű a fővárosi tudományos lapokkal. Annyira örültem neki, hogy még aznap rögtön megírtam ezt Guszti bácsinak. Ö is tudott az ilyen dolgoknak örülni? Milyen volt, amikor örült? Gyermeki nyitottsággal, kacagva tudott örülni. Például egy-egy szó ízén, amit mondjuk éppen az őrségben fedezett fel. Nagyon jó humorérzéke volt. Sokszor nevettünk egy-egy népi mondáson is. Ahogy ő azt el tudta mondani! Csodálatos volt. De még tréfálkozás közben is dolgozott. Én még ilyen remek időbeosztással élő embert, rajta kívül, nem láttam. Mintha érezte volna, hogy sietnie kell, hogy sok még a feladata. Aki ilyen pontos ember volt, és aki annyira tudott örülni minden kis eredménynek, az gondolom, haragudni is tudott? Borzasztóan tudott haragudni. Legfőképp az emberi ostobaságon. Az ostobaságokra és nehézségekre, amit az emberek támasztottak eléje, ha jóakarattal meg akart valamit valósítani. Nagyon sokan szerették, de voltak ellenségei is. Milyen volt beszédmodora? Olyan romantikus, mint mondjuk kék szeme, szelíd mosolya? Vagy olyan prózai, mint amilyen prózaiak voltak azok a földhözragadt gondok, melyekkel kénytelen volt nap mint nap foglalkozni? Vagy esetleg érződött az emberi kapcsolatteremtésekor, hogy valójában költői lélekröl van szó? Nem lehetett érezni beszédén, hogy nem volt magyar anyanyelvű? Ezt soha nem lehetett beszédén észrevenni, hiszen magyar irodalomtanár és magyar nyelvész volt. Bár azt hiszem, szlovén anyanyelvével éppúgy bánt, mint a magyar nyelvvel. Egyébként gyönyörűen beszélt. Nem volt benne semmi modorosság. Szépen, folyékonyan, tisztán beszélt, hogy öröm volt hallgatni. A beszédében is mindig volt valami mosoly-féle. Pável nincstelen családban született. Hogyan viszonyult egykori szegénységéhez? Soha nem szégyellte szegénységét. Ezt olyan vidáman élte meg, mint saját élete meséjét. Nagyon jól tudta, hogy a szegény ember gyerekének, aki elindult, hogy meghódítsa a világot, épp az az egyik érdeme, hogy nincstelenül vágott neki az útnak. Az volt az érzésem, hogy szinte örült ennek, mert saját erejéből lett azzá, amivé lett. Természetesen nagyon takarékos ember volt, és nagyon sokat dolgozott. Csak így tudott szép családi házat építeni magának és szeretteinek. Ugyanakkor nagyon szerény ember volt. Emlékszem páldául arra a meggyötört kerékpárjára. Milyen érdekes, még a nadrágszár-csiptetőjére is emlékszem. Mindig bő nadrágokat hordott és 871
