Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Székely András Bertalan-Mukics Ferenc: Két nép hű fia (interjú Weöres Sándorral és Gazdag Erzsivel)
Sajnos, igen. Hadd mondjak el egyetlen példát. Annak idején részt vettem a mura- szombati partizán emlékmű avatásán. Az ünnepség után találkoztam ott élő művészekkel, újságírókkal, írókkal és nagy-nagy örömmel említettem nekik, hogy Pável Ágoston egyik legjobb barátom. Mire azt mondták kissé lehangoltan, hogy: ah, túlságosan magyar! De sajnos ugyanez a vád érte, persze ellenkező előjellel, itt Magyar- országon a magyarok részéről is... Nagyon sajnáltam akkor Pável Ágostont, hogy azok a szürke emberek, akik kisebbek voltak, jóval kisebbek nála, nem értették meg az ő emberségét. Nem értették azt az emberi teljességet, amelyet példázott. És példájával tanított bennünket arra, hogy csak a népek kölcsönös megbecsülése és megértése vezethet bennünket el ahhoz a békéhez, melyet most is olyan nagyon-nagyon sürgetünk és óhajtunk. ön szerint Pávelnak sikerült a két nép barátságát, kölcsönös megbecsüléséi erősíteni. Tette ezt még oly áron is, hogy ezirányú törekvéseit nem mindig értékelték. Nagyra becsülte viszont Illyés Gyula, a nagy magyar író és költő, aki két nép hű fiának nevezte. Illyés Gyula pontosan határozta ezt meg. Pável valóban mind a két népet szerette. Mélységesen szerette. Hű volt a szlovén néphez éppúgy, mint a magyarhoz. Bizonyítja ezt az a munkásság, melyet kifejtett mindkét nép szellemi gyarapodása érdekében. Csak kiragadott példaként említsük meg a Cankar regények fordítását, a szlovén népköltészet remekeinek az átültetését. S mindezeket milyen gyönyörű magyar nyelven tudta elmondani!... De beszélhetnénk Szombathelyen meg szerte az országban kifejtett tevékenységéről is, mert hiszen ő a magyar kultúrának is mindenese volt: etnográfus, néprajzi tárgyakat gyűjtő ember, a múzeumnak hű őre .. Amikor beázott a szombathelyi múzeum tetője, akkor cikket tett közzé az újságban, hogy adakozzanak az emberek, mert a tárgyak mind tönkremennek. Nagyon szegény világ volt akkoriban. Sokkal szegényebb, mint most. Ilyen mostoha körülmények között kellett munkálkodnia. Megemlíthetném könyvtárgyarapítási fáradozásait is. Egy másik cikkben fölhívta a város lakosságát, hogy akinek olyan könyve van otthon, amire nincs szüksége vagy meg tudna tőle válni, ajándékozza a közkönyvtárnak. Minden dolognak a gazdája volt ő. Ahogy a Járdányi Paulovics kertben — az esetet nem felejtem el soha — megfújta láthatatlan trombitáját és egy sereg ifjú gyülekezett önkéntesen munkára, segítségre. Ma sem felejtem el, amikor az egyik római mozaikot négykézláb színesítettem, fényesítettem egy folyadékkal és gyönyörű szép eredeti színei kezdtek fölcsillámlani. Ügy örültünk ennek mind a ketten és valahányan, akik ott dolgoztunk! A begyűjtött néprajzi tárgyakat ugyancsak mi tartósítottuk, hiszen nem volt arra lehetőség, hogy akárcsak egy embert is fizetni tudott volna a múzeum. Jóllehet Weöres Sándor, az egyik legnagyobb élő magyar költő maga is szólt már arról, milyen kapcsolat fűzte Pávelhoz, mégis szeretném, ha ön is elmondaná véleményét kettejük viszonyáról. Weöres Sándort Pável Ágoston szinte fiaként szerette. Pável kincsgyűjtő ember volt. Ügy örült egy-egy tehetség fölfedezésének, mint amikor a szegény ember nagy aranyrögöt talál. De nem magának kereste ő sohasem ezt a kincset! Mindenkinek meg akarta mutatni és mindenkinek oda akarta ajándékozni. Így fedezte föl Weöres Sándort is, aki náluk lakott kosztos diákként, akinek verseit, a diák verseit, küldözgette budapesti szerkesztőségeknek. És már akkor megmondta, hogy Weöres Sándor nemhogy európai hírű, hanem egyenesen világhírű költő lesz. Jó szeme volt. Jó gazdaként, jó szülőként előre meglátta az emberben szunnyadó tehetséget. Szóval jó szeme volt. Egyesek szerint szép is volt a szeme. Legalábbis a szebbik nem szemszögéből nézve. Ezt muszáj öntől megkérdeznem, hiszen ön az egyetlen női beszélgetőpartnerem. Meséljen kérem, külső és belső emberi tulajdonságairól is. 870
