Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Lőrinczy Huba: "...én vagyok könyvemnek tárgya, olvasó..." (Panek Zoltán: Kihagyott szívdobbanás)
korántsem volt totális és folytonos; a kötet legszebb esszéinek — kiemeltük őket — dikciója mindig meg- és elragadott. Másszor viszomt az elhatárolódás, a (távolság érzései domináltak, mert a — képszerűségében, metaforikus voltában is — pregnánsabb, fogalmibb, ellenőrzöttehb, összefogottabb nyelvhasználat hívei volnánk. A gazdagon áradó, egyszersmind archaikus, népies és modern, erdélyi jó ízekkel teld nyelvben megleptek ugyan bennünket egynémely stílusszereplők („... gondolatai netán lekésik ... a csatlakozást”: 38., „Amit talán mindenki más lekésett volna..84., vagy: „...ama állítólag”: 39., „...eme apróka”: 77., ......ama igazságok”: 190. stb.), ámde b ízvást elhanyagolhatók az ilyesmik, tőlük az élmény még töretlen marad. Az viszont más kérdés immár, hogy amennyire nagy adománya Panek esszéinek a páratlan nyelvi fantázia, a kifogyhatatlan stíluslelemény (s ebből is következően a tüneményes asz- szociációs készség, az állandó készenlét a frappáns, aforisztikus-szenienciózus fogalmazásra), legalább úgyannyira tehertétele is. Gyakorta inkább bőséges, mint gazdag; inkább szellemes, mint mély; inkább ötletes, mint gondolati. Túlozza az erényt; stílusjelenséggé teszi azt is, mi túlnőne a stíluson; sziporkázik akkor is, amidőn egyenletesen világítania kellene. Sokszor megcsodáljuk az dűyfajta könnyed és játékos, szóból szót perdítő „irályt”: „szűkülő és szűkalő magány” (125.), „Nem valami perújrafelvételért peraráiok még válogatott perei esetében sem” (127.); mindig szíven üt az efféle, végletesen tömör létigazság: „Ahogy öregszünk, úgy véglegesülünk” (222.) stb., stb. Másszor azonban nehézkességbe, körülményességbe csábítja Paneket a zsúfolt, túlburjánzó nyelvi képzelet, s a plaszticitás, az áttekinthetőség látja kárát a kívánatosnál nagyobb aforizmasűrűségnek. Fölöslegesnek és fárasztónak érezzük, ha egy- egy eszmefutam, mondatfüzér minden tagja szentenciózus. Kioltják, közömbösítik egymást azok a bölcselkedések, amelyek külön-külön (és ritkásabban) figyelmet érdemelnének. A kevesebb több volna — hogy a Panek Zoltán által (joggal!) üldözött közhelyek egyikével éljünk. S ia mennyiségi túlhabzás minőségi konzekvenciákkal is jár. A bölcselkedés olykor bölcsködéssé ennyed, a mélységek — a metaforikus stílus sem rejtheti el — időnként álmélységek csupán. A „Szerintem az ember a nevetéstől származik” (101.) típusú szentenciák avagy a közhelyet szarkasztikusán „definiáló” hatalmas Panek-tiráda (35.) láttán ugyanazt érezzük, mit az értekező Reviczkyben és Riedl Frigyesben kifogásolt Németh G. Béla: „Tételei... gondolat előtti tételek, nem gondolat utániak [...] Hangulatok frappírozó megfogalmazásai...” (A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában). E pontokon a szépíró kerekedik felül, legyőzvén, bekebelezvén az esszéistát. Dacára ellenvetéseinknek, fenntartásainknak, világos számunkra: a Kihagyott szívdobbanás jelentékeny értéket reprezentál. Nem pihentető ujjgyakorlat, melléktermék a paneki életműben, hanem a fősodorhoz tartozik. Kapcsolódva a fülszöveg szép és megnyerő vallomáshoz — „Legnagyobb kalandom nem a megírt írásokkal esett (és befejezetlen máig is)” —, a még beváltatlan s tán mindörökre beválthatatlan tervek és szándékok hatalmáról, delejes vonzásáról elmélkednénk. Mindig az hív a legjobban, amin még innen vagyunk. A nagy mű, a teljesség, a tökély bűvöletében születnek töredékeink. Legnagyobb kalandunk és kudarcunk, megínartflan és megír- hatatlan „esszénk”: az életünk. Amit viszont sikerül papírra vetnünk gyarló eszmél- kedéseinkből, higgyük, mond valamit. Ha másnak nem is: „A boldog keveseknek.” (Kriterion Könyvkiadó, 1985) 82