Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - KÜLFÖLDI MAGYAR KÖNYVEK - Szajbély Mihály: Gerold László: Színház a nézőtérről
Külföldi magyar könyvek GEROLD LÁSZLÓ: SZÍNHÁZ A NÉZŐTÉRRŐL FÓRUM, 1983. Gerold László szókimondó kritikus. „... tíz év allatt az Újvidéki Színháznak inkább csak egyes kiváló előadásai voltak, s — ezekből — nem alakult ki egységes .arculat. Egyes sikerei ellenére sincs még felismerhető és öszetéveszthetetlen profilja, sem pedig stílusa” — írja kötetének előszavában. Szavait különös figyelemre érdemesíti az a tény, hogy Gerold nem csak szókimondó, hanem hűséges kritikus is: az 1973-ban alapított színháznak nem csupán végigülte valamennyi, összesen negyvenhárom bemutatóját, hanem kettő kivételével kritikát is írt róluk; ezek jelentek meg most kötetbe gyűjtve, az alapítás évfordulójára. Korábban csak egyetlen magyar nyelvű színház létezett a Vajdaságban, a szabadkai, elsősorban népszínház jelleggel. Az Újvidéki Színház viszont kezdettől fogva a kísérletező jellegű, ezoterikusabb, kevesebb nézőt vonzó színházi törekvéseknek igyekezett otthont adni, a belgrádi híres Atelje 212 mintájára. Gerold véleménye szerint célkitűzését végül is azért nem sikerült megvalósítani, mert alapítása idején már végéhez közeledett az a fellendülés, amely a korábbi két évtizeden a kísérleti színjátszást világszerte jellemeze. „... gyakorlattá vagy legalábbis ismertté vált a színpad nélküli színház, a nyílt színnel kezdődő előadás, a jellegzetes színházi kellékek, maszk, smink, jelmez nélkül elénk lépő színész, a közönség sokkolása, zaklatása, a nézőtér körbejátszása, a játéktér körbeülése, a nézők szemébe tűző kézi- reflektor alkalmazása, a totális színház, az önleleplező szándékú, hasfelmetsző teat- ralizmus, a csillaglassúságú Wilson-színház, a Grotowski-féle pszichodinamikai színház, a meztelen színház, a Mnouchkine-felé szimultán népszínház...” Az Újvidéki Színház akkor kezdett az Atelje 212 által megtett úton járni, amikor a belgrádiak miaguk már új utak keresésére kényszerültek. Gerold László szókimondó kritikus, s ez a tény kötelezi a kritikus kritikusát is. Imént vázolt gondolatmenetéhez hozzászólni persze aligha lehetne a határ innenső oldaláról, amint az egykori előadások ismeretének hiányában az egyes kritikák állításaival sem vitatkozhatom. Vitatkozom viszont Gerold kritikaírói módszerével. Fő kifogásom az, hogy írásainak, hasonlóan az Újvidéki Színház előadásaihoz, nincsen igazán egyéni arcélük. Egymás után olvasva őket zavaró már az írások jó részének sablonos, a színilkr.itikák megszokott kaptafájához igazodó felépítése is: először néhány méltató-értelmező mondat a darabról és szerzőjéről, majd a rendezői koncepció taglalása, végül a színészi teljesítmények értékelése; mindezt a díszlet és jelmeztervező munkájának alkalomszerű érintése fűszerezi. Az igazán komoly problémát azonban az okozza, hogy a sajátos profil nem csupán az írások megformálásából hiányzik, hanem Gerold értékelési szempontjaiból is. Kifogásai többnyire impresszionisztikusak, mindig az éppen látott előadás körében mozognak és úgy tűnik, nincsen mögöttük határozott színházi elképzelés, világosan definiálható elvárásrendszer. Előszavának idézett részében felsorolja ugyan az utóbbi évtizedek legjelentősebb színházi kísérleteit és elméleteit, ismeretük azonban magukon a kritikákon alig vehető észre. Félreértés ne essék: nem amellett emelek szót, hogy a kritikus kötelezze el magát egyetlen üdvösnek tartott színházi elképzelés mellett. Sokkal inkább azt a naprakész tájékozottságot, elméleti fölvértezettséget hiányolom, amely lehetővé tenné, hogy az éppen látott előadások megítélésekor szilárd és a kritika olvasója számára is világosan érzékelhető viszonyítási alappal rendelkezzen. Ez biztosíthatna a bírálatoknak egyéni arcot, segíthetne elszakadni a zsurnalisztára jellemző könnyed, ám sokszor semmitmondó impresszionizmustól, amelyet 83
