Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Lőrinczy Huba: "...én vagyok könyvemnek tárgya, olvasó..." (Panek Zoltán: Kihagyott szívdobbanás)

magaslatokra, de azt már nem lehet soha kideríteni, miént..(254.) stb. Egyszer a vitalista-optimista, másszor a rezignált, pesszimista életérzés kerekedik felül az esz- székben, s ez a hányódás, oda-vissza verődés nem csupán a Panek Zoltáné, hanem a századvég eszméikedő emberéé is: mindannyiunké.

Folytathatnék még a kötet dicséretét, nem kis számú erényének rokonszenvező avagy nagyrabecsülő szemlézését — essék szó azonban arról is, mi a maradéktalan ráhangolódását nehezítette (elvétve: megakadályozta), mi — föltesszük: nem csupán bennünk — a distancia önkéntelen érzését és az elhatárolódás gesztusait kiválthatja. Jelentéktelen apróságokról elsőül. Panek pontatlanul idézi a Tündérálom egyik sorát (110.), ámbár lehet ez nyomdahiba is. Petőfinél birtokos személyjellel szerepel ama bizonyos „hattyú”, ekképpen: „Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...” Arany János téves szóértése avagy túl .költői” fordítása nyomán („Tikfcad, mert (kövér”) egy testes, korpulens Hamlet képe él a köztudatban. Átveszi szerzőnk is e félreértést (28.) de nem vele szemben, hanem egy magát makacsul tartó hamis olvasat ellenében hangsúlyozzuk nyomatékkai: az újabb kutatások szerint a dán királyfi gyenge fizikumát, rossz erőnlétét célozza e megjegyzés.

Egy tizenhét esszét számláló kötet óhatatlanul hullámzó színvonalú. Természetesnek vesszük ilyképp a kisebb-nagyobb egyenetlenségeket, az írások értékkülönbségét, ám fölös rigorozá'tás nélkül is úgy találnák: egy szigorúbb rosta csakis hasznára vált volna a gyűjteménynek. Túl alkalmi, már-már igénytelen írások is helyet kaptak itt, rontván a kedvező összképet. Ilyennek véljük pl. a korai keltezésű Petőfi-esz- szét, a Tersánszkyról szólót (Az elmúlás személyvonata címmel) nemkülönben, s a magunk részéről örömest mellőztük volna az Arany János-„értefcezés” második részének (Sóvárgás, délkeleti irányba) egynémely passzusait is. Egészében sem nő fel ez utóbbi írás az első „futam” nagyszerűségéhez, bizonyos aktualizáló párhuzamait pedig (pl. a falusi élet új kultuszát, a városlakók rajongó és kényszeres vidékre futását: 78., 80—81.) kifejezetten szövegidegen, közhelyes-publicisztikus elemnek ítéljük. Mennyivel inkább illik ugyanez a részlet a Vászonházam és vidéke jelent pásztázó, ol- dottan asszociáló, „nomád” gondolatai közé (208.)!

Hisszük, szóvá keli tennünk: mindkét, pszeudopárbeszédre épülő esszé, a Maj- tényi Eriknek adresszált Dsida-vallomás, illetőleg a Szász Jánosnak ajánlott, Humoros szeretet, avagy a fogunk fehére c. paszkvillus zavaró bőséggel tartalmaz csakis a „beavatottak”, az erdélyi (kivált a kolozsvári) irodalmi élet kulissaatitkait fölényesen ismerők számára érthető, számunkra azonban dekódolhatatlan oldalvágásokat és utalásokat. Nem csökkenti ez a körülmény a két írás becsét, immanens értékeit, tanulságaikkal, legfőbb tételeikkel (a kritika funkcióit szépen összegező megjegyzésekkel pl.: 218.) csakis egyetérthetünk, s józan ésszel azt is belátjuk: erény és előny is bizonyos kitételek és vonatkozások rejtélyes volta, megfejthetetlensége. Ismert személyek, konkrét dolgok bemutatásának partikularitása helyett egy-egy általánosítható jelenségre hívják fel így a figyelmet, ettől hatósugaruk, érvényességi körük szándék- talanul is megnő. Mégis marad bennünk valaminő rossz érzés és feszültség. A primer és nagyon érthető olvasói kíváncsiság kielégítetlen marad, s bajos szabadulni a hiedelemtől: épp a dekódolhatatlan utalások sokasága miatt nem hatolhatunk ez írások mélyére, szem elől tévesztünk avagy félreértünk lényeges dolgokat. Nem tudjuk, miként, de Paneknek számolnia kellett volna az efféle befogadói gondokkal is.

Némileg feszengve és — ne tagadjuk — egy kissé rossz lelki ismerettel kerítünk sort a könyv reprezentálta előadásmód, stíluseszmény bírálatára. Kelletlenségünk érthető: a maga — meglehet — konzervatív ízlésével, ideáljaival senki ne hozakodjék elő, kivált ne, ha másak gyakorlatának minősítése, megítélése a tót. Ám a kritikus sohasem személytelen (csak a statisztikákban létező) olvasó, hanem egy a lehetséges befogadók közül, többé-tkevésbé pontosan körvonalazható elképzelésekkel és preferenciákkal. Ha nem vallja is be, mindig a saját meggyőződése szerint kiformált értékkategóriákhoz mér, velük szembesíti olvasmányait. Anélkül tehát, hogy a magunk ízlésnormáit, nyelvi eszményeit abszolutizálnánk, bevallhatjuk: a Panek Zoltán képviselte stílus, előadásmód némiképp idegen számunkra. „Ellenállásunk”, distanciánk

81