Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Lőrinczy Huba: "...én vagyok könyvemnek tárgya, olvasó..." (Panek Zoltán: Kihagyott szívdobbanás)
mint a műfajok, a fogalmak partfcalanításának sem volnánk hívei, a besorolás, a minősítés kérdését bajosan tekinthetnék indifferensnek. Ügy találjuk hát: inkább ille- nének az effajta szövegek a kísérletező kedvű, modern megoldásokra mindenkor kész Panek Zoltán novellái közé, semmint ebbe az esszéfüzérbe. Kivált az Ég ereszén jégcsap tetszik színtiszta irodalomnak. Az újabb s mind magasabb csúcsokra törő ember, az oxigénhiány eszelős mámorában föMelé kapaszkodó „hegymászó” rendkívüli nyelvi leleményű monológja ez, jelképeként az emberiség gyönyörű, heroikus és reménytelen vállalkozásának, örök, egyszerre értelmes és értelmetlen küzdelmének. Roppant hatásos epilógus, nagy nyomatékú vallomás ez a kötetzáró szöveg, ámde látnunk kell: szétfeszíti az esszé kereteit, öntörvényű műalkotássá lényegül. Ne legyünk igaztalanak: a gyűjtemény írásainak többsége sokkal jobban megfelel a műfaj kritériumainak. Tény viszont, hogy bennük is akkor van a szerző leginkább elemében, amidőn szépíróként viselkedhet, sokszorosan kipróbált és jól bevált fogásait mozgósítván. Örömest játszik rá egy-egy íróelőd témáira és stílusára, érezhető élvezettel halmozza idézeteit és önidézeteit, kacsint ki .lép ten-nyomon az olvasóra, asszociál káprázatos fürgeséggel, teremt csapongásában is fegyelmezett, hangnemkeverő, polifon szöveget. Panek nyelvi ereje és fantáziája tüneményes, s gyakran remekel, ha — tudáskodás helyett — erre bízza magát. Ízlés dolga is, ki melyik írását becsüli a legtöbbre. Magunk — bár pl. a szépprózába hajiló Arany-esszét és a Majtényi Erikhez címzett levelet is fölöttébb megkedveltük — a nyelvművész Kosztolányi Dezsőt nem akárminő nyelvi bravúrral ünneplő ,kísérletet” emelnék ki a kötetből. A cím — Anyanyelvűnk atyamestere — alig több még ügyes szójátéknál, ám a szöveg annál varázslatosabb. Egyetlen mondat, egyetlen légvétel és lendület sodor magával, áradva, kanyarogva, szűkülve, tágulva, idősíkokat keverve, hosszabb idézeteket, szavakat, gondolatfoszlányokat magába ölelve hömpölyög a vallomás, hogy végcélja, magyarázata, összefoglalása egy név legyen: a Kosztolányi Dezsőé. Minden egy irányba tart e pompás esszében, a kavargásból a tisztulás, a komplexitástól az egyszerűség felé, s anyag és írói technika, tartalom és forma bonthatatlan kapcsolattá szerveződik. Méltó köszöntése volt e sűrű és hibátlan írás a Kosztólányi-oantenáriumnak. Említettük volt: az önarcképfestés, az önkifejezés, az önértelmezés kötete is a Kihagyott szívdobbanás. Foglalata, lenyomata ekként a paneki viiágólménynek, lét- és emberszemléletnek szintúgy. Ezt vizsgálván két alapvető (s egymást gyakorta keresztező) komponensre figyelmezhetünk. Egy vitalista-optimista s egy rezignált, pesz- szimista gondolkodó ól Panek Zoltánban. Számos esszéje (pl. a Mantaigne-ről, a Hamletról és a Tersánszkyról szóló avagy a Vászonházam és vidéke című) zengi a toleráns, reflektált, értelmes, a létet s benne önmagát ismerni és élvezni akaró ember dicséretét, az „élni szép” filozófiáját. Nemegyszer hangzik fel a kötetben a primer életértékek himnusza, a valóságos és jelképes szimpozionokra termett lény sóvárgó vallomása. S ezt az igényt, ezt a vágyat, ezt a hitet ellenpontozza, egészíti ki (helyenként vonja vissza) Panek legyintő pesszimizmusa. Ha nem jut is el pl. egy André Malraux il- lúziótlan, kőkemény verdiktjéhez („Nem tartom a társadalmat sem rossznak, sem megjavíthatónak; abszurdnak tartom ...”), neki sincs hízelgő véleménye emberről, emberiségről. Több írása ás panaszolja a világ képtelenségeit, kétségbeejtő zűrzavarát, szánalmas kisszerűsógét, s aligha csupán múló hangulatok kivetüiései az efféle szentenciák: Montaigne „...babonás és féktelen természetű” kortársainak szemébe nézve „... csakhamar rájön a vizsgálódó együttérzés, hogy azóta vajmi keveset változott a világ” (18.); „A valamely vallás rögeszmései minden időben kudarcot fognak vallani [...]. De többek között (az ő kiemelése!) miattuk nem győzhet az emberi értelem — már ami e világ alapjául megmaradt és még föllelhető” (22.); „A világot megváltani nem lehet; a megváltás ellen azért mindenki tesz valamit” (101.); „... az emberiség folyton elmulasztja megvalósítani önmagát” (107.); „Nem az a hivatásom, hogy az emberi világban kivetnivalót találjak, annál több nevetnivalót találok benne” (247.); „...életünk talán nem is egyéb, mint az eredeti fájdalom felhalmozása, újabb s újabb fájdalmakkal tetézése, amit aztán fel kell cipelnünk majd magasabb 80