Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

De addig is vegyük közelebbről szemügyre a sokat emlegetett finitizmust, aminek mibenlétét Prohászka Lajos fejtette ki Vándor és Bujdosó című munkájában (Bp. 1936., Minerva). A 86. oldal szerzője summásan elintézi: — Prohászka is a „szellem- történet receptjét alkalmazta, hiszen kortól és történelmi valóságtól függetlenül a »szellem önkifejezésére« figyelve alkotta meg »karakterológiáját«.”

Ebből az állításból nem sok derül ki, főleg a lényeg nem. Prohászka könyvében a Vándor a fausti embertípust jelképezi, a Bujdosó, amint már láttuk, a finitista magyart. A két típust élesen szembeállítva Prohászka arra a meggyőződésre jut, hogy a magyarság finitizmusa a mítoszhiányból fakad. Ebben az ítéletében szemlátomást Herder jóslata befolyásolta: „A magyarság hivatása az volt, hogy a kereszténység védőbástyája legyen — ezt a hivatását betöltve elvesztette létértelmét és el fog tűnni lassan a népek sorából.” A kereszténység szempontjából nézve ez a vélemény igaz lehet, viszont ami a „két tar között” vergődő népet illeti, noha adott alkalmakkor harsány „Jézus, Jézus!” kiáltással rohant a pogányra, aligha foglalkoztathatta más gond, mint a túlélésé.

Ha Prohászka semmi mást nem tesz, mint hogy figyelemmel kíséri az egykorú sajtót, könnyen kiszűrhette volna belőle a máig tevékenyen ható mítoszt, az „államalkotó nép” mítoszát, amely a dualizmus korában elefántiázisos arányokban virágzott, s Trianon után sem vesztett erejéből. És ez a mítosz semmivel sem volt tartalmatlanabb, mint amilyen „az olaszoknál a latin tradíció, az angoloknál a válasz- tottság tudata, a franciáknál a formális éthosz átszőve később a forradalom megszállottságával, vagy aminő a németnél a vándorlás daimoniája... amelyből a nemzeti misszió eszméje sugárzik elő . ..” (id. m. 85. 1.).

Nem beszélve arról, mennyire megalapozott vagy alaptalan az olasz, az angol és a francia mítosz, kétségtelen tény, hogy az államalkotó nép mítosza mélyen áthatotta nemzeti tudatunkat, olyannyira, hogy Németh László a Minőség forradalmában, 1940-ben, tehát a Trianon utáni újabb összeomlás előre látható előestéjén, évszázadok tapasztalatait semmibe véve így ír: „minekünk egy menedékünk van: ha e területen a széthúzó erők ellen új centripetális erő támad. A magyarságnak, mint századok óta annyiszor, ennek az erőnek kell támasztékot adni”. (Min. forr. IV. 12. 1.).

Ügy látszik, Németh László Trianon dolgában sehogyan sem tud önmagával minőségi összhangban állást foglalni. A Kisebbségben örül, hogy „megszabadultunk a nemzetiségektől”. Most viszont abban reménykedik, hogy a „lelkek forradalmának” beteljesülése után valamilyen rejtelmes centripetális erő arra készteti majd a nemzetiségeket, hogy visszakívánkozzanak az államalkotó magyar nép uralma alá.

„A mozgalom — írja, s ezen nyilván a lelkek forradalmát érti — nem csak Cson- kamagyarországhoz, hanem az egész kis népek zónájához szól, a szomszéd népek számára mozgalmi példát teremt, átalakulásukat téve egy középeurópai szövetség elő- föltételévé. Bár egyelőre a saját nemzeti talpraállásunkért küzd, már most jelzi, hogy ez a nemzeti állam egy nemzetfölötti »birodalomban« is el tud helyezkedni: — a nemzeji és nemzetfölötti állam eszméje összeegyeztethető.” (Id. mű, 16. 1.).

Mi ez, ha nem mítosz? Mégpedig hosszú múltra visszatekintő mítosz. Ha pedig az, akkor finitizmusunk termőtalaja aligha lehet a mítoszhiány, mint Prohászka állítja. Premisszái tehát nem helytállók.

„Nem is képzelhető el mélyebb ellentét — mondja könyve nyolcvanhetedik oldalán — mint a német daimoniának örök változásban örvénylő és a végtelen felé ívelő életformája és a magyar finitizmusnak nyugalomról, állandóságról, kimértségről tanúskodó szelleme között.” „A magyarság a Kárpátok övével valóban eltorlaszolta, elszigetelte magát, nemcsak térbelileg, hanem bizonyos tekintetben lelkileg is ...” Bár így lett volna, már mint ami a határokat illeti! — „minő más lelkiségre vall azonban a németség térbeli elhelyezkedése, mindenfelől nyílt határaival... a végtelenbe törő vágynak hagyva utat.” (Vándor, 88. 1.).

Itt válik nyilvánvalóvá, hogy Prohászka elmélete valóban történelmietlen, bár nem a Spenót felsorolta okok miatt, a szerzőt professzoros, tehát nem politikai németrajongása elvakította.

Abban tökéletesen igaza van Prohászkának, hogy a német tudomány, muzsika,

844