Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

Ennyi dicsérettel szemben egyetlen kritikai észrevétel áll, egyetlen, de annál súlyosabb, eszerint „műve mulandónak bizonyult”. E nagyvonalú állítás hitelességét cá- folhatatlanul bizonyítja, hogy az eddig megjelent, tíznél több kiadás pillanatok alatt elkelt.

A 85. oldalon a Spenót újabb fölfedezésekkel szolgál: „Ütját egyelőre nem a tudatos eszmei változás, hanem a magatartás, a módszer, a stílus módosulása irányítja, egyénisége áttöri a szellemtörténeti koncepciót.”

Mi más következtetést vonhatni le mindebből, ha nem azt, hogy „a szellemtörténeti szemlélet teszi Szerbet a «-magyar finitizmus« elméletének követőjévé”. A 86. oldalon ugyanis ez áll.

Kerek perec.

Az olvasónak az a benyomása, hogy a tiszteletre méltó kollektíva — ugyanis A magyar irodalom történetét több mint húsz munkatárs írta, közülük a szakma kitűnőségei sem hiányoznak — úgy osztotta el a munkát egymás közt, hogy minden oldal megírását másvalakire bízta.

Nehogy elfogultsággal vádolhassanak, a 86. oldal szerzőjének végkövetkeztetését teljes egészében közlöm, noha sokkal inkább az furdalja érdeklődésemet, hogy miként szegődhet a finitizmus szolgálatába olyasvalaki, akinek „egyénisége áttörte a szellemtörténeti koncepciót”. íme magyarázat helyett az idézet:

„Az olvasóközönség ízlésváltozásainak megfelelően a magyar irodalom történetét az egyházi, a főúri, a nemesi és a polgári irodalom korszakaira osztja, s ezeken belül például Petőfit a nemesi-népi korszakba sorolja. így Petőfi — és Arany is — nemesi írónak minősül: »szélső határlehetőség, ameddig a kor költészete, a nemesi költészet elmehetett az alsóbb néposztályok érdekében.« Ez a felfogás nemcsak polgári forra- dalmiságát hallgatja el, hanem költői korszakindítását is elhomályosítja. A szellem- történet teszi Szerbet a magyar finitizmus elméletének követőjévé.”

Néhány sorral alább figyelmeztet rá, hogy „így lett könyvében a finitizmus irodalmi példája Katona, Berzsenyi, Arany és Madách”.

Miért nem Petőfi? Hiszen eddig'róla volt szó.

Hadd lám, mit mond Szerb Antal:

Katona „terméketlen tíz évének oroszos sivársága Bessenyei bihari remeteségével, Berzsenyi alkonyával közel rokon és mintha a magyar sors egy sztereotip formája volna. A »Bújdosó«, így nevezte el Prohászka Lajos újabban igen találón ezt az embertípust, a legmagyarabbat talán, amelynek reakciója a realitások rosszindulatával szemben az, hogy »elmegy távolra meghalni«. Vagyis elbújdosik, nem néz szembe a körülményekkel.” (M. Irodtört. I., 292. 1.). Bátran idesorolhatta volna még Arany Jánost, aki megsértődik Erdélyi Jánosnak kisebb költeményeiről írott kritikáján. Mosolyoghatna a becsúszott kicsinyességeken. De Arany nem mosolyog. Menynyire félreértettem!, kiáltja, mintha csak ezeket a félreértéseket látná. Hagyjatok engem békén, tör ki levele végén, mint aki elrejtőzni vagy meghalni akar.

Mi ez? Tenger, melynek színe csendes, de a mély hullámzik s rejtett mozgalmai egy-egy felkiáltásban örvénylenek fel. A kifakadás nem jogos, de hogy mennyire őszinte, bizonyítja Arany első hallgatása, melyből Arany a költő, mint Arany, a lite- rátor támad föl...” (A minőség forradalma, III. k. 30. 1.).

A jelenséget mindenki, akinek más dolga nincs, nyugodt lélekkel finitizmusnak foghatja föl. Ha viszont nem ez a szándéka, másként fogalmazhat. A kilátástalan küzdelmet folytató embernek nemcsak a pszichológusok, de barátai is azt ajánlják, hogyha nincs módja a körülményeken változtatni, változtasson a tulajdon magatartásán. Katona mindent elkövetett, hogy a Bánk bánt előadassa. Nem sikerült, tehát visszavonult Kecskemétre a polgári életbe, s többé egyetlen árva sort sem írt. Berzsenyi meg Arany esetében sincs semmi szükség a „Bújdosó”-ra, mindkettő túlérzékeny volt, Berzsenyi esztétikai' műveltség megszerzésére törekedett, hogy visszavághasson Kölcsey sértő bírálatára, Arany mimóza lelke is megnyugszik. Azon meg, hogy ha valaki a bécsi udvarból jóformán átmenet nélkül a ma sem túlságosan csábító és szórakoztató Biharban kénytelen élni, s ezen kis híján megbolondul, nincs mit csodálkozni.

843