Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról
hogy véleményt mondjon, miszerint ezzel „egyetért”, azzal „nem ért egyet”, vagy éppenséggel nem ért az égvilágon semmit, csak beszél-beszél, mert aszerint rangsorolják, legalábbis abban a hiszemben van. Egyszóval az előadást nem követte az az emészthetetlen és fegyelmezetlen szózuhatag, ami — a többi között — az írószövetség vitáit követi. Ehelyett akadt, aki leült az előadó mellé, elbeszélgetett vele, volt, aki hazamenet csatlakozott hozzá, mások jegyzeteket készítettek, hogy utána nézhessenek a hallottaknak. A társaság összetétele nem a véletlen munkája, hanem tükörképe annak az egyéni szemléletnek, amelyből Szerb Antal sajátos irodalomtörténeti módszere kialakult. A társaság célja nemcsak az irodalmárok közötti személyes ismeretség kiterjesztését és elmélyítését célozta, hanem az irodalmi ítéletalkotás határainak kitágítását is, ami abból a meggyőződésből fakadt, hogy az irodalom nemcsak irodalom, hanem lélektan, folklór, filozófia, szociológia, pedagógia, színház és muzsika is egyben. Aki részt vett a társaság összejövetelein, s hol egy szociográfussal élegyedett eszmecserébe, hol egy társadalomtudóssal, annak a látóhatára még akkor is óhatatlanul kitágult, hogyha nem is fűtötte különösebb érdeklődés. Egyszóval a társaság mintegy kihívás volt annak a jelenségnek kikristályosodása ellen, amit manapság szakbarbárságnak nevezünk. Mindezt korábban is észrevehettem volna, de csak most eszméltem rá, csakúgy mint arra, hogy miért nem hívta meg Szerb Antal a tagok közé a kitűnő tudósként számontartott Farkas Gyulát meg Féja Gézát, aki ugyancsak foglalkozott irodalom- történettel. Tudomásunk szerint mindketten a jobboldali eszmék befolyása alatt állottak. Márpedig a társaság célja minden bizonnyal az volt, hogy három esztendővel a Szép Szó előtt s az azonos célokért küzdő Győrffy Istvánt is megelőzve, a magyar szellemi elit összefogásával amolyan periklészi görög iskolát alapítson, melynek fő hivatása a náci ideológia terjedésének megakadályozása. A népfront magyar változatát szervezte meg Szerb Antal, és ha végső célját nem is érte el, a társaságnak abban mindenesetre döntő része volt, hogy sokunkat megóvott a divatos eszmék fertőzésétől. A FIN1TIZMUS ELMÉLETÉNEK KŐVETŐJE? Ez a megállapítás a Szabolcsi Miklós szerkesztésében megjelent, (A magyar irodalom története című mű VI. kötetének, (a továbbiakban népszerű nevén a Spenót) 86. oldalán olvasható. Gondolom, ebben az elefantiázisban szenvedő „műnek” ihletője az a törekvés volt, hogy a marxizmus szellemétől vezettetve új megvilágításban tárja elénk irodalmunk folyamát. Mennyire hatotta át a marxizmus a megelőző köteteket, nem kutattam, nem tudom. Engem kizárólag Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének a bírálata érdekel, s a vele foglalkozó részben — igaz, hogy e téren nem számítok szakértőnek — nem látom az állásfoglalás marxista következetességét. Ebben a tekintetben mindössze annyi derül ki, hogy a karakterológia, ahogyan Prohászka Lajos műveli, csakúgy, mint a szellemtörténet, a marxizmussal összeférhetetlen. Szerb An-, tál pedig abban vétkes, hogy művét állítólag e két szellemi áramlat vagy módszer határozza meg. A vád megfogalmazásában a szellemi zűrzavar mellett a rossz lelkiismeret szorongása is benne rezeg. Annak megállapítását, hogy Szerb Antal a finitizmus követője (egyelőre érjük be ennyivel), a végkövetkeztetéssel bajosan összeegyeztethető méltatások előzik meg. Mert mit olvashatunk a Spenót 84. oldalán: „A Magyar irodalomtörténetben (Kolozsvár, 1934., Szépmíves Céh) már az új arcú Szerb Antal mutatkozik be.” „Irodalomtörténete felfedező út.” ......most éri el c élját... a tudomány és a művészet egyesítését.” „Mintaképei... a régi humanisták áhítatos pletykálkodásukkal és az ancien-régime-beli filozófusok, akik marquis-nők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól.” „Elvont problémái helyét eleven korképek és élővé varázsolt jellemrajzok foglalják el.” (Valamennyi a 84. oldalon.) 842
