Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
A távolból még látszanak Buda várának üszkös romjai, egyre inkább csak a lassan kialvó lángok, tüzek füstje száll a folyó és a bárka fölött. Dunai hajósok megkísérlik a messzi partok felé, nehezékekkel, kapaszkodó horoggal ellátott kötelekkel parti, ártéri fákoz „fogni” a hajót, de az áradó, erős vízsodrás, leszakítja a mentőkötelekről a bárkát. Nem tudnak kikötni, se parti homokzátonyra futni. A bárka a folyóközépben sodródik, maga körül forogva lassan, a folyó áramával, le délnek. Eközben a bárka bordázatán, több léken is: víz szivárog be, dől a hajótest, a víz lassan elönti a nagy hombárokat. — Te hová tartasz, katona? — kérdi Solent Eszter. — Honnan ismerlek én téged? — Kérdi válasz helyett Remenyik István. — És én is honnan téged? — kérdi vissza mosolyogva a nő...— talán valamely előző életünkben már találkoztunk volna? — Egy élete van az embernek a földön! És egy másik: a Teremtő hatalmában! — Annyi az élet itt a földön, katona! — Igen. Az az egy életünk, az bizony sokféle lehet és akkor mondhatjuk akár azt is, hogy „előző életünkben”, ha a múltakról beszélünk. — Senki sem kormányozza ezt a bárkát? — kérdi Eszter. — Isten kormányozza valamennyi bárkáját az embereknek! Amott, látod, hamarosan kanyarulatot ír le a folyó, akkor kisodródunk a partra... — És a parton? — A parton kiszállok ebből a bárkából! — mondja a férfi erélyesen, miközben a kérdező, szépséges nő szemébe néz. — És mihez kezdesz te ezeken a sivár partokon, katona? — Házat építek. Malmot építek ezen a folyón. Templomot építek. — Ugyan ki lakja majd azt a házat? Kinek őrölsz a malmodban? És kiknek az imájára építed a templomot? — Lakom eleinte én. Aztán a malomhoz, a templomhoz majd odajönek az emberek, odajön a gyülekezet! — Talán a holtakra vársz? — Nem! Az élőkre és a túlélőkre várok! — Vajon vannak-e ebben az országban még élő népek? — Vannak! — És ha mégsincsenek? Talán akkor Ádámtól és Évától akarod élőről kezdeni? — kérdi némi gúnnyal hangjában-mosolyában a szépséges Eszter. — Ahogyan mondtad! Akkor onnan. . . kezdem el! — Tartsak veled?! — kérdi hirtelen Eszter, amikor — ahogyan Remenyik István előre megmondta — bárka, a folyó kanyarulatában, lassan ráfut a part fövényére, de már válik is le róla: csak kevesen ugrálnak át a magas hajópalánkon, ki a mélyen fekvő homokpartra. — Tarts! Tarts velem! — kiáltja a férfi, aki már kiugrott a partra. Solent Eszternek a férfi karjába kell ugrania, mert már a bárka ismét sodrásba került, s folytatja iránytalan útját, le délnek, a Dunán, a hatalmas ártéri erdők partmentében. Remenyik István a partraszállás után észrevesz egy sárba taposott könyvet, egy szakadt, tépett Koránt. Hosszan nézegeti, majd lehajol érte. — Mit találtál? — kérdi Eszter. — Egy könyvet, egy írást. Vigyázz ne lépj kagylóra, fölsebzi a lábad... — Vigyázok, jó, vigyázok. Miféle könyv az? — Ez a Korán, Eszter, szent könyv. — Miért tisztogatod annyira? Mi közünk nekünk ehhez? — Nem tudom még. De nagyon sok ember hitt vagy hisz ebben az írásban, akik, meglehet, különbek nálam, különbek az ő hitükben, mint én a magam hitében, bár az én hitem lehet, hogy erősebb énnálam! És ha én másban nem, de abban, reménykedem, hogy ez az én hitem felemel engem majd magához, hogy újra szabaddá tegyen és összes esendőségemben énreám bízza annak tudathatását, vajon hiszek-e? 815
