Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)

Eszter, aki valóban megsebezte a lábát és Remenyik István szinte csak önmagának mondott szavait csak félfüllel hallgatta, most megkérdezi:

— Milyen hitről beszélsz, milyen szabadságról?

Ne válaszd külön az én szabadságomat az én hitemtől. Én szabadon akarok élni és a hitemben akarok szabad lenni. Isten megadta nekünk a döntés szabadságát, hogy reformata hitünkben magunkat megtarthassuk.

— Isten ? Én olyan nehezen tanultam meg olvasni... Sokkal szívesebben mentem ki a mezőre és néztem a virágokat és éreztem, hogy a virágok is visszanéznek és akkor arra gondoltam, hogy a virágok és énköztem ugyan hol lenne helye Istennek?

— Isten nem tőlünk függetlenül létezik, Eszter. Isten mibennünk van. Meglehet, hogy a léte is mitőlünk függ.

— Lehet. Igen. De én tudod mit akarok most? Én egy ágyat akarok, én aludni akarok, nem akarok rosszat álmodni, nem akarok többet félni, én friss tejet akarok adni neked holnap reggel, én fedelet szeretnék a fejünk fölé, építsél házat, vagy építsél malmot, de vigyázz, ne vigye el a víz a házat is, a malmot is, ne vigye el a molnárt is, és ne vigyen el mindent, amit megőrölt!

— Isten óvja a szándékaidat, Eszter!

Hirtelen néhány kurucnak kinéző, igen részeg katona, sok összerabolt holmival, jelenik meg előttük. A cserjéből-bozótból bukkannak elő. Azonnal ordítva támadnak, a nőt akarják megszerezni maguknak a magányos férfitól. A feladat nem látszik nehéznek, különben is részegek: mire észbekapnának, Remenyik István már kardjával vágja, sebzi, elűzi őket: az egyik ott marad a fűben, magyar nyelven nyögi:

— Istenem. . .

— Látod... — mondja Eszternek Remenyik István ... — ahhoz, hogy ezen a földön, a hazám földjén, a folyóvíztől kicsit is beljebb kerüljek, elsőnek egyet a saját véremből, saját fajtámból kellett megölnöm!

— És hányat még? — megáll, pihenőt, mély lélegzetet vesz Eszter.

— Remélem, hogy egyet se többet! Csakhogy itt a szó most nem sokat segített volna! — mondja a férfi, ő is megáll, fáradtan visszafordul: nézi a hatalmas, dunai tájat, a folyamot, az erdőséget, a lapályt és a még egyre látszó, délnek alásodródó bárkát a folyó közepén.