Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
ben, annál több lágyság, lázas, lobogó és lobbanékony tüzű lázas lágyság jellemzi, anyaszülten és búcsúban és tehetetlenül és a hatalmas tükrökben megsokszorozva. Valóban nem mosolyog, mert ő maga: a mosoly. De nem is sír, mint Nazira. A főtiszt fölkel a bársonypárnáról. Nézi az ázsiai nemesleányt. Valamikor még kislányként rabolta el, Bokhara emirátusából. Most már az asszonya. Alig néhány perc múlva: már az özvegye lesz. — Menj! — mondja halkan a főtiszt. S még halkabban ... láttalak, fordulj a tükrökkel szemben, s nézd meg magad! Nem akarom, hogy az európai barbárok rabszolganője, ágyasa legyél! Én már nem tudlak megvédeni! Csak szeretni tudlak. Azt mondják a régi bölcsek: az a legtöbb, amire ember képes lehet, hogy szeret! Fordulj meg. Most valamit fogsz érezni. .. hunyd be a szemed! Nem fog fájni! Szeretlek! A hatalmas leányalak lassan megfordul. Behunyja a szemét. Ekkor a török főtiszt villámgyors mozdulatttal kirántja ékköves markolatú tőrkését és a szív magasságában a meztelen, szépséges hátba vágja. A célzás halálosan pontos. A tiszt lángra lob- bantja szurokfáklyákkal a pompás termet. Indul. Kint testőrei várakoznak rá. A már megtöretett és csaknem elözönlött vár utolsó aktív harc-centruma felé tartanak, a még ellenálló török katonák fogyatkozó csapata felé. Német páncélosok és „magyar talpasok” rohannak már a belső-vár utcáin, terein. A beglerbég egy csapat-maradvány élén, torlaszok mögül folytatja a harcot, a kézitusát, amikor megölik: arca boldog és nyugodt, szép és nemes, mintha egész életében — sivár katonaéletében — erre az álomra vágyott volna a lelke, mintha ez lett volna ízlése szerint való és csakis ez az álom lett volna méltó magas rangjához, s halhatatlan szerelméhez az ázsiai leány iránt. 25. BUDA — FÖTÁMADÁS II. Bármilyen vitézül harcolnak is a cölöpfalak védelmében a janicsár és szpáhi katonák és tisztek: a porosz páncélos lovagok betörését nem tudják megakadályozni. Eugen herceg ezen pommerlandi páncélosok sorában, még mindig lóháton: nyomul előre, körülötte testőrsége félholdszerű, sarló-alakzatban védelmezi a herceget. Ekkor érkezik tiszti futár Savoyai herceghez, aki a török ágyúzás moraját túlkiáltva mondja Lotharingiai Károly főherceg, fővezér parancsát: — A főherceg parancsát hozom! Kegyelmességed azonnal vonuljon vissza a támadó ékből! Hagyja el a rohamteret! A főherceg parancsára! — Jelentse a főherceg őkegyelmességének, hogy már nem talált meg, hogy már elestem, hogy Őkegyelmességének parancsát csak a holttestemnek tudta átadni! Sőt! Futár! Ne jelentsen semmit! Megparancsolom, hogy lóról szállva, azonnal álljon egy szakasz élére! Lóról! A futártiszt teljesíti Eugen von Savoya hercegének parancsát. A rohamozó lándzsás, kopjás, alabárdos harcosok a sodronyinges vagy páncélos lovagok, nemesurak élén: őrjöngve, vállukon kereszttel: papok és a legkülönbözőbb szerzetesrendek szerzetesei száguldoznak, mindenképpen zavarván a falréseken és a cölöp-gátakon véres kézitusában keresztülharcoló ostromló-szakaszokat. Prinz Eugen azonnal észreveszi ezt a veszélyt. — Őrült, rajongó eszeveszettek! A muskétások nyissanak tüzet a szerzetesekre! Itt most nem Isten harcol, itt most mi harcolunk: Isten nevében! Nyisson tüzet a papokra, a szerzetesekre, távolítsa el őket a rohamosztagok elől! A kapitány sortüzet nyittat muskétásaival a rohamozó oszlopok élén haladó szerzetesekre, akiken a golyó nem fog, azokat a herceg személyi testőrsége hányja kardélre. — Bár a pápai nuncius úr Őeminenciája is köztük lett volna! — kiáltja a herceg, miközben táncoló-hőkölő lován igyekszik úrrá lenni. Minthogy már a falakon belül harcol, janicsár tisztek fölismerik: azonnal íjászok és lövészek veszik célba a herceget, de az megmenekül egy éppen akkor rájazúduló por-füst-föld fedezékben. Fényes főtiszti török sisak zuhan a kövekre és a sisakban benne: a fej, az arc, még élő tekintet: egy pommerlandi páncélos lovag fejezte le egyetlen pallos-csapással 805
