Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
— Ahol Thököly van: ottan nincsen ország, nincsen sereg, ahol pedig Thökölyt várják: ottan nincsen remény! A kurucu kapitány, akinek viselete díszes, fegyverzete keletiesen díszített, egész személye valami kegyetlen méltóságot sugároz: övzsebébe nyúl, tojásdad alakú nürnbergi zsebórát nyújt át Solent Eszternek a sebtisztításért, a sebkötözésért, a jóltar- tásért. — Tartsa meg, uram! Az én vagyonom nem mérhető se ezüsttel, se időmérő szerkezettel, semmiféle órával! Az én birtokom Istenemben van és az örökkévalóságban nincs szüksége a halandó embernek, ki odáig jutott, Megváltója színe elébe, hogy az időt mérje, kedves kapitány! Tartsa meg azt a míves, drága órát és számlálja vele saját futó földi életének perceit... óráit... nincs sok hátra belőlük! — hárítja el a kuruc kapitány ajándékát a sebkötöző Solent Eszter. Ekkor egy vértes-lovas egység rajtaüt a sebesült kuruc katonákon és kapitányukon meg a velükjáró asszonyokon, hajadonokon. A zsoltár hívta fel a figyelmüket, most odarontanak. A nagy Rába parti malom cölöpös vízduzzasztójánál ütköznek meg a császári és a kuruc katonák: véres kézitusa fejlődik ki: a császári muskétások a zsákmányolt szekerekre rakott, zsákmányolt gabonászsákok, boroshordók fedezékéből tüzelnek a kurucokra, azok fűrészelt csövű karabélyaikból viszonozzák a gyilkos golyózáport. A RÁBA PARTI VÍZIMALOM ÖKÖL, MŰKÖDIK A KÖZELHARC KÖZBEN IS A malom hajtására elrekesztett, megduzzasztott Rábába sok kuruc, sok császári katona zuhan bele: a víz nekisodorja testüket a szintemelő gátaknak, a gyors és a gátnál torlódó folyóvíz forgatja a fuldokló vagy már halott katonák testét. Sok császári katona az ökrök fedezékéből tüzel a kurucokra: — Átkozott haramiák! — üvölti egy sebesült császári tiszt — ...mind bitófán végzitek! Ahogy a közétek keveredett nők is! Mind! Rohadt rabló népség, Isten keresztje nélkül való barbárok! — hörög, vérzik, belehal súlyos sebébe. Észre sem veszi, hogy nem katonák, hanem asszonyok végeztek vele, késsel, sarlóval, husánggal. — Mikii Bözsi, vigyázz! — kiáltja az egyik leánynak egy kuruc katona. Éppen időben: a leány egy törött tengelyű szekér mögé guggolt, így a muskétások tüze a feje fölött, a szekér fölött söpri végig a malom körüli nádasos, fűzfás folyópartot. — Atyimov Persza vigyázz! — kiáltja ugyanaz a kuruc katona egy horvát leánynak. Az is a tengelytörött szekér mögött keres menedéket a muskétások sortüze elől. — Kanászok ezek, csűrhéket hajtó, hitvány csordás-kondás népség! — kiáltja egy — a császáriak oldalán harcoló, magyar tiszt —... kár értük a golyó! Rékliket, szoknyákat lehet még rabolni itt, több barom, több disznó, malac már nincs itt! Kürtös! Fuvasson visszavonulást! Itt nincsenek se ékszerek, se prémek, csak csöcsök, rin- gyók, sánta lovak és sebesült kuruckatonák ... — Mikor kimondja: akkor lövik le egy karabélyból. A császári muskétások továbbra is tüzelnek a malomban és a malom körüli nádasos Rába partban rejtőző, onnan karabélyaikból tüzelő kuruc katonákra: a futó, menekülő asszonyokat, leányokat sem kímélik. Végül, parancsnokukkal az élen a császári gránátosok és muskétások rohammal törnek be a Rába parti vízimalomba, a malom mindhárom szintjén véres kézitusa bontakozik ki: eközben a hatalmas malomkő forog, működik, őröl, őrli az augusztusban aratott, kicsépelt magvakat. A kétségbeesett molnár, s vele hitvese, leánya is: a malomban megvívott „kuruc—labanc” közelharc áldozatául esik. A malom még mindig jár, a hatalmas kő őröl, a garat ép, a magból liszt lesz, de kenyér már nem: a császári gránátosok fölgyújtják a Rápa-parti vízimalmot. A Rába-parti vízivadonból menekülő protestáns nők ajkán egyre zeng a zsoltár: 790
