Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Speidl Zoltán: Királyjelöltek. (A trón betöltésének kérdése az ellenforradalmi korszak elején. 1919-1921)

kombinációk —•, akikről és amelyekről az alábbiakban szó esik, igazi történelmi személyiségek és valamelyest reális tervek voltak-e egytől egyig, avagy inkább valamely anekdótagyűjteménybe való-e históriájuk? Tény: akad köztük a történelem cselédlépcsőjén felsurranó szélhámos (elsősorban az önjelöltek között), akinek terve legfeljebb légvárak építésére volt csak jó, de találhatók a listán olyanok is, akiket inkább mások vettek lajstromba, s akiktől nem vitatható el — ezúttal nem történelmi minősítésként mondva —, hogy képességeik tekintetében egyáltalán nem nevezhetők mértéken aluliaknak, s akiktől a politikai kalandorság meglehetősen messze állott. Ettől persze még lehettek mélységesen konzervatívok — ami bizonyos helyzetekben akár pozitívumként is értékelhető —, s lehettek, s voltak is erősen jobboldaliak.

Míg a legitimisták számára lényegében egyetlen személy, IV. Károly, illetve halála után Ottó jöhetett számításba trónigénylőként, addig az ellentábor részéről a legkülönfélébb megoldások vetődtek fel a trón betöltésére. A szabadkirályválasztók álláspontja nem volt egységes, de egy valamiben feltétlenül egyetértettek. Nevezetesen abban, hogy bárki lehet magyar király, csak IV. Károly, illetve Ottó nem. Az antikarlis- ták (nevezték őket így is) alapvetően két csoportra oszlottak. Az egyik a nemzeti királyságot úgy értelmezte, hogy magyart (beleértve a Magyarországon élő Habsburg főhercegeket is) akart Szent István trónjára ültetni, míg a másik csoport — a világ- politikai helyzetre hivatkozva —, külföldi dinasztia tagjának homlokát óhajtotta a koronával illetni.

A szabadkirályválasztók egyik terve szerint: „Anglia a közép-Dunához fog jönni birtokosnak, amely annyira összeesik a magyar nemzet érdekeivel és ami a fő, Magyarország területi integritásával, hogy ezt két kézzel kell nekünk megragadnunk, s a leendő magyar dinasztiát Angliában kell keresnünk . . . Sőt már meg is találtuk.”

A jelölt Teck herceg, az angol királyné testvére volt, ráadásul női ágon az erdélyi Rédey fejedelmi család leszármazottja. A katonai hírszerzés egyik jelentése szerint 1919 októberében növekedett az angol—magyar közeledés, az angolbarát gróf Esterházy Miklós a „royalista propaganda” céljaira bizonyos angol forrásból származó tőke felett is rendelkezik. Sőt, szól a jelentés, állítólag maga Horthy is ígéretet tett arra, hogy Budapestre való bevonulása után „igyekezni fog, hogy Teck Fülöp herceg király legyen." Gróf Bánffy Miklós emlékiratában pedig arról szól, hogy Londonban találkozott „egy úrral, aki Teck herceg számára propagandázott. Telbermann volt a neve . . . Azt hiszem Budapestről származott.”

A hírek természetesen nem voltak teljesen légbőllkapottak, annál inkább sem. mert alighanem igazuk volt. azoknak a bécsi politikai körökből származó értesüléseknek, melyek szerint az ifjú herceg jelölését egy, az angoloktól felveendő nagyobb kölcsönről szövögetett tervék tették időszerűvé. Az angliai királyiimport azonban hamarosan komolytalanná vált. A herceg 1920 végén vagy 1921 elején Budapesten járt, s személye hamarosan köznevetség tárgyává lett. Történt ugyanis, hogy a pénzzavarba került fiatalember egy torz ötlet folytán, a család Rédey ágából örökségként ráhagyományozott értékes díszkardot akarta pénzzé tenni, éppen Budapesten. Akciójának híre gyors szárnyon repült, és a pesti humor csak „Tök” herceg néven emlegette őt ezután.

Nagyobb teret foglalt el és komolyabb formát öltött a magyar—román perszo- nálunió kérdése. Egyes források szerint állítólag már a Tanácsköztársaság idején folytak megbeszélések a bécsi magyar Antibolsevista Comité és román politikusok között erről a kérdésről, a közvetítő szerepet az olaszok vállalták az ügyben. Bethlen István gróf pedig egy olasz—magyar—román szövetség tervét dolgozta ki, ám az elképzelés a süllyesztőbe került. Más híradások arról beszélnek, hogy a Tanácsköztársaság leverését követően a budapesti román követnek, Diám Ondinak, még a román megszállás idején egyik feladata volt, „hogy igyekezzék Magyarország és Románia között állandó viszonyt teremteni, esetleg úgy. hogy Magyarország a román Hohen740