Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Elek Tibor: Az első magyarországi monodráma-kötetről (Kocsis István: Széchenyi István)
ELEK TIBOR \z első magyarországi monodráma- kötetről Érdekes filológusi, sőt irodalomtör tón és zi feladat lenne megvizsgálni, hogy monodrámái írásakor Kocsis István milyen mértékben (támaszíkodott hőseinek (Bethlen Kata, Jászai Mari, Széchenyi) önéletírásaira, naplóra, leveleire; milyen hatással voltak a művek gondolatiságára Németh László drámái, Bretter György parabolái, mennyire voltak meghatározók a műfaji változat kialakításában K. Jakab Antal drámaelméleti írásai. Mindez természetesen nem az író eredetiségének, öntöirvónyűségének a megkérdőjelezését szolgálná, hanem alkotói módszerének, művei igenezisónék a megértését. És ehhez bevonhatnánk vizsgálódásaink körébe saját hatvanas évekbeli novelláit, jeleneteit, monológjait is, melyekben a most kötetbe gyűjtött monodrámák előképei, örömteremtő erkölcsfilozófiájának gyökerei megtalálhatók. E sorok íróját azonban pilanatnyiiag az érdekli, hogy a Széchenyi István című kötetbe foglalt és már többször javított, a Széchenyi kivételével számos bemutatót megért monodrámák menyiben képesek megfelelni a szerző által több helyen .is megfogalmazott drámaeszménynek: „Az embernek, a leg gyarlóbbnak is van katarzisigénye ... A katarzisigényben benne van az embernek a teljesség, a nagyság, a tisztaság, a szabadság utáni vágya is... A színház a legélesebb fegyver, mellyel az önmaga belső törvényei szerint élő ember, a teljes ember, a szabad ember megvédhető ... a színház Hatalom...” (Jászai Mari). E kérdés a monodráma-elméletek kidolgozatlansága miatt is fontosnak látszik. A műfaj jellegzetességei, követelményei leginkább a művekben szemlélhetők. Az úgynevezett második Forrás-nemzedék novellistájaként induló Kocsis az erdélyi drámaírók azon vonulatához tartozik (Sütő András, Páskándi Géza, Székely János, Lászlóffy Csaba), amely az egyén és a hatalom, az egyén és a történelem, a zsarnokság és a szabadság viszonyát vizsgálja olyanképpen, hogy a drámát fokozottabb gondolatiság, filozofikusság, az esszéizálás irányába viszi el. A legsikerültebb művekben úgy válik a gondolat anyagszerűvé, színszerűvé, hogy a példázatos, általános érvényű mondanivaló 'és a konkrét, általában történelmi életanyag, valamint a szimbolikus, metaforikus nyelvezet szerves, elválaszthatatlan egységet alkot a konkrét színpadi szituációban. Központi szerepet kap ezekben az alkotói világokban az erkölcsi helytállás, illetve a megalkuvás kérdése. Kocsis drámái végletekig feszített etikai töltésükkel e tekintetben is érdekes, egyedi változatot képvisielnek. Igazán azonban az különíti el Kocsist társaitól, hogy műveiben a drámai konfliktus általában egyetlen személyiség tudatán belül jelentkezik. Monodrámáiban pedig már megszünteti a színpadi történést, cselekvést is, kiiktatja a (drámái jó részében egyébként is csak statisztáló) mellékszereplőket, ós így hozza létre az igazi monoszituáeiót. Az ember cselekvési lehetőségei koronként változnak, gyakran nem önnön magától, szuverén döntésétől függenek. Ha erősen behatároltak, korlátozottak, akkor a drá- maiság nem mindig jelenhet meg külső konfliktusok, akciók formájában, a személyiség a társadalom konfliktusait is saját bensővé tett 'konfliktusaként vívja meg, s ennek kifejezőeszközei lehetnek a monológok, belső viták. Nincs tehát már szüksége külső ellenfélre sem. Ezt ismerte fel Kocsis, s ezért lesz monodrámái ábrázolásának tárgya a személyiség egymás ellen feszülő benső tartalmainak harca. „A monodráma és a monológikusság nem puszta szerkezeti vagy stilisztikai kérdés, hanem a történelmi magány, a történelmi szituáció teljességének lehetséges esz66
