Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Elek Tibor: Az első magyarországi monodráma-kötetről (Kocsis István: Széchenyi István)

tétikai létformája” — írja Boér Géza Kocsis művei kapcsán. A drámaiság forrása a monoszituáciió, a belső küzdelem, a személyiség cselekvési vágya és a cselekvés (nem ád- vagy pótcselekvés) lehetetlensége közötti feszültség lesz. Kocsis monodrámáinak alaphelyzete a jogfosztottság, a kiszolgáltatottság, a cselekvéstől való megfosztottság. Hősei legyőzötten is legyőzhetetlen, kiszolgáltatottan is felemelt fejű héroszok, mert ahogy Bolyai mondja: „emberfeletti erőre van szüksége annak, aki kiszolgáltatott”, és mert szimbolikussá igazán csak a nem mindennapi küzdelem válhat. Ezek a háttérbe szorított és kiszolgáltatott, erkölcsi fanatizmusukkal magukra maradt hősök a legreménytelenebb helyzetben sem mondanak le öntörvényűségülkről, magas rendű etikai elveik megvalósításáról, a szabadságért vívott küzdelemről, a haza vagy az emberiség megváltásáról.

A Bolyai János estéje nem az euklidészi geometriát legyőző matematikusról szól, hanem arról a személyiségről, akinek az „emberből élni helyett az emberért élni” volt az életprogramja, mert úgy vélte, „az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja”. Maga Bolyai mdhdja viszont: „semmi sem volt ennél nehezebb. De semmi nem volt ennél természetesebb”, mert neki „eleve az a mondat határozta meg az életét”. Számára valójában tehát nincs is igazi választási lehetőség, ezért nem lehet kérdés az, még az egzisztenciális kényszer hatására sem, hogy elfogadja-e a császári helytartó besúigásra való felszólítását. Arra jó csak a megalázó ajánlat, hogy számot vessen életével, de az ön- és sorselemzésnek, a Gauss-szal, az apjával, a volt szerelmével történő szembenézésnek nincs valóságos tétje. Mindez mintha csak azért történne, hogy Bolyai—Kocsis elmondhassa embert nemesítő, számyalóan szép és igaz gondolatait. Bolyai személyiségén belül még nincs igazán konfliktus, amely mély lelki vívódást eredményezhetne.

Vincent van Goghgsd az abszolút monoszituációban, a teljes és kibírhatatlan egyedüllét állapotában találkozunk. „A szánalomra méltó, mellőzött” festő, aki egyben „megfélemlíthetetlen, hatalmas akarásé” prédikátor, az indító szituációból kiboruló kettős kérdésre keres választ: Meg tud-e élni képeiből? Elmegy-e, s ha nem, miért nem Gauguin után a trópusokra? Hosszas belső küzdelem után mégis marad, és kitart a szóval és képpel való szabadságot prédikálás mellett, mert képeiben ismeri fel saját erejét. Van Gogh hiszi, hogy olyanná teheti az embert, mint amilyen a képeinek napraforgója s „nem felnéz a napra, hanem szembenéz vele ... Lázad alakoskodás helyett... Így visszakerül eredeti természetes állapotába, amikor a szolga még nem nyomta el az emberben a szabadot”. A már-már megszállott megváltói hite kellően motivált, árnyaltan megjelenített, belső lelki vívódásokban kiküzdött hit. Van Gogh nagy lelkesüléseivel és végletes elesettségével, megváltód önzetlenségével és emberi gyengéivel, szárnyaló fantáziájával, kegyetlen igazságaival talán a legemberibb emberfölötti hőse Kocsisnak. A belső drámai feszültséget azonban itt is csökkenti (mint mionodrámáiban általában) a mű indokolatlan elnyújitása és felvonásokra darabolása.

Jászai Marit megidézik a Színházi Törvényszék elé, mert megsértette egyik kolléganőjét. A színészkirálynő tudja, hogy a tárgyalás valójában a megaláztatását, a trónfosztásáit célozza, ezért nem megy el, úgy dönt, önmaga felett ül törvényt. Énjét megháromszorozva az ügyész, a bíró és a vádlott szerepét is ő játssza el. Ez a játék azonban véresen komoly, a tét élet vagy halál. A tárgyalás közben számvetésre kényszerül hányatott sorsával, viharos magánéletével, féktelen természetével. . .az én életem lényege nem más, mint önmagámmal folytatott szakadatlan küzdelem.” Ebbe a kíméletlen küzdelembe nyerünk bepillantást a dráma során. Jászai Mart számára az egyetlen méltó ellenfél Jászai Mari lehet. Életének felelevenítése során azonban hiányzik a különbségtevés a jelentős és az érdektelen események között, túl sok a szerelmekre, ellenségekre emlékező rész, és az önelemző szituációhoz igazán nem mindig igazodó, a nagy példaképeiről, a történelemről, a színházról, a zsarnokságról elmélkedő esszéisztikus betét. Ezek gyakran elterelik a figyelmet, megtörik a drámai feszültség ívét, olykor unalmassá és a szükségesnél szaggatottabbá teszik a művet. Közben pedig az olyan aforizmatikus gondolatok is veszítenek erejükből, mint pél67