Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Kiss Dénes: Berzsenyi-lelőhely

azonban nem művekből való áthallás, hanem fölismerés. Annyi azonban végzetesen igaz, hogy a kor másik nagyságának, Katona Józsefnek csaknem vetély- társa lett Berzsenyi azon a pályázaton, amelyet Döbröntei Gábor írt ki azErdélyi Múzeum című folyóirat legelső számában, s amelynek díjazására az erdélyi nemesség ajánlott meg ezer forintot. Katona remekét figyelembe se vették, Berzsenyi pedig csupán néhány jelenetet írt meg A Kupa című drámájából. (Illés Endre erre vonatkozó sorai is megrázó erejűek!) E mozzanatok is jellemzik a kort, amelyben kényszerpályákra szorultak sorsok, művek, törekvések, és csak a legerősebbek győzték tehetséggel, hittel, erővel.

Berzsenyiről, az ő időszerűségéről szólva is, mint folyamatról kell beszélnünk. Vörösmarty nem véletlenül tekintette mesterének s talán példaképének is. Alább nem térünk ki az ifjú Kölcsey szerencsétlen — bár sok vonatkozásban talán helytálló — kritikájára, amely a Berzsenyiben lévő ösztönös költői erőt alighanem véglegesen lefogta. (De itt is engedtessék meg két idézet. Az első Berzsenyi A Balaton című verséből való: „Itt meredek sziklák tétéin sok régi erős vár / Omladozó falain lebeg a múlt hajdani képe, S elnyeli a döbbent elméit a fényes élőkor; Itt a századokat látott vadonok feketédnek”. S olvassuk csak Kölcsey Huszt című versének első sorait: „Bús düledékeiden, Huszt- nak romvára, megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.” Noha szép magasságba emeli Kölcsey a versét, sorain áttetszik a berzsenyis hangulat.) Épp csak említjük a két vitázó tábor közti senki földjén való s voltaképpen halálig tartó hányódását. Szorítkozzunk arra, amit ígértünk. Vörösmarty későbbi zengésének vészharangkongatását halljuk: „Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?” E jaj-kondulá- sok egészen Adyig elhangzanak, s kapnak nála sajátos szerelmes-átkos felhangokat.

Az idézetekkel az célunk, hogy Berzsenyi válaszoljon; mert mai válaszaink mélyén ott kell, hogy ragyogjanak a szellem múlhatatlan nemzedékeinek fölismerései. Az ő útjukat kell építeni tovább! Ahhoz azonban ismernünk kell a kapcsolódásokat. Olyanokat is, mint például a Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című vers és a Zalán futása című eposz gondolati, képi rokon-lüktetése. Berzsenyi: „Ki vagy te, fényes csillag az ó világ / Sötét ködében? Századok éjjele / Nyugszik terajtad.” Vörösmarty: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? j Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül.” Ha csak az azonos szavakat vennénk is észre e néhány idézetből, akkor is föltételezhetnénk Berzsenyi hatását! De korántsem apró formai „átvételről” van szó, a versek lelke is találkozott! Szabó Dezső ezt írta Berzsenyiről emlékezetes tanulmányában: „Ki tudja, mi lehetett még e lélek mélyén? Milyen el nem ért célok tették tragikussá az életét? A munka, amit véghez vitt, így is óriási, a magyar irodalom terén a legnagyobb erőfeszítést jelenti.” (Személyes válaszom: ma is példa ez az erőfeszítés!) Ám kissé ki kell igazítani Szabó Dezső következő megállapítását: „Ő még semmit sem talált; s utána már Vörösmarty sem volt képtelenség.” Igazabbnak érzem így e megállapítást: ő már mindent megtalált, olyannyira, hogy más lett volna Vörösmarty vagy akár Petőfi életműve is sziklazengésű költészete nélkül! Említettük Petőfit is. Íme egy másik szellemi előzménye Berzsenyinél: „Gyaníthatunk-e olly időt, mikor / Az ész világa minden népeket Megjózanít és összeveegyesít, / S kiirt közülünk minden

664