Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Kiss Dénes: Berzsenyi-lelőhely

bűnt s gonoszt?” (Nem erre az időre várunk-e oly epedve napjainkban?!) S Petőfi: „Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: .. .” Ha majd ... — mondhatjuk sóvárogva ma is!

Lehet emlegetni könyvtépő indulatait, de ki tudja, utána nem szégyellte-e magát? (Mint e sorok írója is, amikor dühében rossz, hamis sugallató, pusztító eszméjű könyvet vagdosott a falhoz tehetetlenségében.) Fontosnak tartotta a könyveket és a tudományt. No és Vörösmarty? Elzengte indulatait, gondolatait a könyvről. . . Azonban ezek csak részletek; az ember kapkodó mozdulatai és nem az egész élete. Berzsenyi műveltségét, jövőbe fürkésző töprengéseit igazolták már sokan. Állíthatjuk, hogy amit megírt A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című értekezésében, az sok vonatkozásban máig érvényes! (Gondoljunk csak a népszaporulatra! A földek hasznosítására stb.) Nyitottságát a nemzet, a nép, a világ gondjainak befogadására maga vallja meg Kazinczyhoz írt levelében: „Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése! Kérlek tehát, esmértesd meg vélem e részben is gondolkozásodat, hogy a józanság princípiumainak mívelésében is követőd lehessek.” Ami pedig emberi, költői tartásának magva, arról így írt: „Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak.” (Mulatságos, de arra gondolok, kortársaink közül hányán írnak ma ilyen szellemű, lelkületű levelet?... Levelet?! Verset, hányán?!... No, azért szerencsére akadnak ily nevetséges bolondok!)

Van-e jogunk tehát kimondani: „Nem szeretem Berzsenyit”, amíg ki nem fürkésszük, mi van dolmánya, virtusa mögött? Nem tévedései, hibái jellemzik, azok csak árnyalják. A legszebb arcon is van valamilyen ránc, gödröcske. Épp azzal együtt lesz sajátosan, egyedien szép! Szerencsére gondolati magaslatai is átlátszanak az időn. Nézzük csak, 1814-ben, magányosan, száműzötten, félrehúzódva írja meg azt a versét — Napóleonhoz —, amelyben olyan történelmi igazságot mond ki, melyet azóta sem fogalmazott meg tömörebben, pontosabban, érvényesebben senki a világon: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság.” Ö lenne az a dolmányos, kackiás bajuszú, műveletlen kisnemes. akit sohasem fogadott be vidéki szögletessége miatt igazában semmiféle baráti társaság? A sors fintora, hogy Kazinczyval sem találkozik, élőszót nem vált vele. Később már ő maga riasztja el magától azokat, akik esetleg meglátogatására készülnek. S nem hihetjük, hogy póz volna nyoszolyájának sötét hangulatú elhelyezése; inkább fölmérte és vállalta sorsát. (Példakép: sorsvállalás, ha úgy nehezebb is!)

A pesti pályatársak, gyaníthatóan, az őserős versenytársat látták benne és nem a szövetségest, akire pedig nekik is szükségük lett volna. Reméljük, minket már nem téveszt meg a dolmány, sem más ruhadarab, mi szeretnénk viselőjüket s annak valódi értékeit megismerni — mert ezáltal magunk is gazdagodunk ! A felületességnek — minden korban! —, amely nem ismeri fel a „tör- ténhetőket is minden oldalaikról s minden következeteikkel együtt’’, igen fájdalmas és halálos sebet ejtő következményei lehetnek: „.. . . ahelyett, hogy leikeiket a dolgok belsőbb ösmeretére megérlelnék, csakhamar felszerelik magukat az ily kritikai hatás minden eszközeivel, azaz a legsértőbb kitételek és gúnykacajok formuláival, s elkezdenek hatni, és kezdik hinni: csak az ö akarat- jóktól és formuláiktól függ azok élete, kiknek hálaadással tartoznak.” Mi mostaniak bizony többrendbeli megszívlelendővel és tisztelettel tartozunk neki!

665