Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Kiss Dénes: Berzsenyi-lelőhely

ran nehézkes, az Vörösmartynál természetesen iramló: (Például az időmértékes verselés, amiről Bárczi Géza meggyőződéssel mondhatta, hogy magyar nyelven szebben, gördülékenyebben hangzik, mint görögül.) Dehát ott volt a robusztus niklai kovácsmester, aki a nagyoló formálásokat már elvégezte a szavakon, nyelvi szerkezeteken, s legalább annyit használt a magyar költészetnek, mint a szókincs gyarapító lehetőségeit megmutató nyelvújítás. (Nyelvészkedő tevékenységét sem megmosolyogni kell, hanem a próbatételt nézni!) A kérdések és az ünnepi megemlékezések arra legyenek jók, hogy megnézzük, mi is rejtőzködött a kövérkés arc, a virtusos hetvenkedés és a zsinóros dolmány mögött? Mit jelentett és jelenthet(ne) munkássága a magyar költészetnek, a magyar szellemi életnek?

Az csak természetes, hogy korának egyik nagy magányosa volt, ahogy erről oly találó, A magány arénája című esszéjében ír Illés Endre. „Az erő költője volt. A halál és az elmúlás szorongatottja. A magány elítéltje.” A Martínovics- mozgalom bukása és rákövetkező véres megtorlás után országos csönd szigetelte el mindazokat, akiknek találkozniuk kellett volna. Törvényszerű, hogy legtöbbjüknek a múltbafordulás adott erőt a szorongás és a magány elviseléséhez. Berzsenyi is száműzetésről beszél, amelynek leghátrányosabb következménye a szellemi száműzöttség volt. Mint majd érintjük, láthatóan ez sem gátolta abban, hogy a felvilágosodás eszméinek csíráiból ne lombosodjanak ki máig is érvényes felismerései. Bár a kényszerű magány ellen kezdetben magacsinálta elmélettel is védekezik: Mit főz magában Gallia Sándora / S a zordon észak rettenetes feje?... Nem gondom. Így volt, így marad a világ.” — olvashatjuk versében. (Gondunk-e ma a hír-jégverésben az elidegenedés?!) De a következő mondatban már ott feszül az a verskezdet, amivel egyik legnagyobb hatású költeményét kezdi majd nyolc év múlva: „Forr, mint az ádáz tengerek.” Mert íme, nemcsak egyszerű szócseréről van szó, hanem megérlelt felismerésről, megerősödött hitről, az 1807-ben írt A magyarokhoz című versében: „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” És a folytatásban szűknek bizonyul a kis- nemesi dolmány, lepattannak díszes zsinórjai, gombjai, már megmutatkozik Berzsenyi valódi nagysága: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély: Nem félek. A kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését j Bátran vigyázom ..E versből már kihallani Petőfi fújó paripáinak dobaját is. Emberöltőnyi idő múlva tesz csuda dolgokat a szabad nép!

Említettük Vörösmarty pompás nyelvi iramait, lüktetését. Nem csupán a formára gondoltunk! Például a Kazinczy Ferenchez című nagy verséből, mintha már Katona József Tiborca szólna hozzánk, amikor Berzsenyi a magyar nemességről szól: „Miért nem kedveli úgy a tudományokat, / Az elme s a kéz remekjeit, Miért nem becsüli ő nyelvét és nemzetét...” (S ma? Miképpen is állunk ezzel a kérdéssel? Szükség van tehát nemzeti költőre vagy nincs? De folytassuk tovább szavait.) „Vagy tudja-é, midőn ezt nem teszi, / Mit és ki ellen vét? — Nem tudja, hidd el, Mert Werbőcziben arról egy szó sincs, / Más könyv pedig nem kell gavallérnak. Elég, ha tudja, hány faluja van, j S’ minden jobbágy helyétől hány robotja . . . Talán, mondom, hitében áll neki, / Hogy honjának csak egy fillért se adjon. /— Demit nevetjük a fenét testünkben! / Hogy ily kéz dúl a nép verejtékén” ... „A míveletlen föld csak gazt terem”. (Gazt terem az ma is, burjánzóbbat és veszedelmesebbet, mint akkor!) „Mit vársz oly agytól, melyben nincs egyéb, / Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?” Igen, a műveltebb, tágabb látókörű Tiborcot halljuk! Vagy a Pató Pál Petőfijét! Ez

663