Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
mutatóujjával mellbe. „így van" — legyint az szomorúan, és visszafelé kullog, de hirelen megfordul: „De azért valami mégiscsak van?” — néz reménykedően Nietzschére. „Ez!” — mutat végig a tömegen. „Naja — mondja Isten —, csak a fényképész hiányzik.” „Volt-nincs, fene bánja!” — húzza a zenekar. „Bolond!” — kezdi el hátul valaki, átterjed az első sorokra is, zeng belé az ég, a föld. .. be kell fognia a fülét, hogy meg ne süketüljön. Lerogyott a földre. Várt egy keveset, aztán elvette a füléről a kezét. Csend volt, és ő egyedül állt az országúton. 14 Hazaérkezése után az első útja a temetőbe vezetett, nagybátyjai és a férje sírjához: — Nem panaszkodni jöttem hozzátok, csak megmondani, hogy a fiamat nem adom nektek! Tudom, hogy hazajön. Neki más lesz a sorsa, mint nektek volt. Nyugodjatok magatokban békében! Az én akaratom győz, érzem! Ez az érzés vezette minden hajnalban a cigányutca végére. Tudta, hogy a romok közül fog előbukkanni a fia, és neki itt kell várnia. Néha besétált az utcába: — Jól van ez így, nincs mit siratni rajta. . . Néha este is elment, hegedűszót hallott ilyenkor, a lánykorában énekelt cigáinydalokiat játszották valakik: „Énekeld te is velünk, Margit!” „Nem csaptok be, nekem meg kell várnom a fiamat!” Egyszer azt látta, hogy a fia jön, boldogan futott elé. — Csakhogy megjöttél! — ölelte a levegőt. Ismeretlen helyen állt, körülötte bokrok sűrű szövevénye. Sehol egy nyílás. Hiába tépte a bozótot, az csak sűrűbb lett. Tehetetlen dühében sírva fakadt. „Az utcát siratod, ugye lányom?” — állt meg mellette egy hosszúbajszú cigányember. „Ki vagy te?” — nézett föl. „Ezt az utcát én alapítottam.” „Elég bolond cigány voltál!” Az mintha nem hallotta volna: „Sirasd, lányom, az utcát, jól esik a szívemnek!” „Ha sírok is, csak azért, mert nem tudok innen kimenni. Pedig a fiamat kell megvárnom!” , „Nem jön vissza soha a te fiad, mint ahogy ez a bokor sem nyílik meg előtted, míg az utcát nem siratod!” „Hazug cigány vagy, az én fiam visszajön!” „Sírjál, lányom, sírjál!” „Na jó, boldog voltam, amikor a férjemmel beköltöztünk a kis házunkba. Aztán vége, érted, csak a nyomor, a betegség . . . Ezt sirassam? Menj, vissza öreg, oda, ahonnan jöttél! Még engem fenntartasz, a fiam jöhet!” — csapott feléje. A bozót szétnyílt. A régi háza helyén állt. „Két lépés az egész” — járta körbe. Egy dáliát látott meg. — Hát te még élsz? — hajolt le hozzá. — Azt hittem, hogy mind elpusztultatok a költözéskor. Hegyes bottal ásta ki a földből. Dédelgetve vitte haza. A szobája ablaka elé ültette el. Attól a naptól kezdve nem hallott hegedűszót, nem hívta senki énekelni. 643
