Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)

vissza fogok menni a cigányutcába, korinthoszi oszlopos, angyalos klozettnak!? Itt a Kul, itt a kul, a kurva életbe is! A rohadt anyjába ennek az egész cigányságnak! Gyerünk, gyerünk, ki kezdi, ki szar le, ki hugyoz le először? Már itt az egyetemen megkezdhetitek, edzett leszek, mire visszamegyek!

összekapkodta a holmiját:

— Nincs többé Cigánymózes! Visszamegyek a kollégiumba, még van egy hetem az államvizsgáig. Nyugodtan fel tudok készülni. Igen, utána feleségül veszem Jutkát, és elfelejtek mindent. . .

Nyílt az ajtó, Társait Meggyőző Károly lépett be:

— Az államvizsga tegnap volt, elfelejtetted, hogy két hétig a kórházban voltál. Gyere ki a konyhára, már harmadik napja nem ettél semmit!

Nem jött ki hang a torkán, csak a kezével intett neki, hogy menjen el. Odatámolygott a szekrényhez. Az első korty pálinka térítette magához.

— Szervusz, Cigánymózes! — emelte magasra az üveget, majd addig le nem vette a szájáról, míg egy csepp volt benne. A heverő felé indult, de az első lépés után eszméletlenül rogyott össze.

Jóreményű János jött be. A heverőre fektette.

— Pszt! — mondta a képeken a madaraknak. — Ne járjon a csőrötök, nehogy felébresszétek!

9

Magához sem jön be a fia... Behozzák ide az embert, aztán el is felejtik — panaszkodott a kórházban az anyjának a szobatársa. — Ha megörékszik az ember, bedugják ide a kórházba, aztán ágyeszbúgyesz, túladnak rajtunk.

Nem is válaszolt, az ablakhoz ment, a fiatalembert figyelte. Az épület ol- odalszárnyának egyik ajtaja annyira volt nyitva, hogy az épület és az ajtó között mintegy másfél méteres terület volt, a fiatalember azt járta be naponta. Az épületszárny és az ajtó sarkáig ment, felsóhajtott. Örömtől ragyogott az arca, amikor visszatért az indulási ponthoz. Aztán újból indult oda és vissza.

Ebédre az ápolók vitték be. Délután újra kezdte. Várta már, hagy reggelenként megjelenjen. Egyszer félúton megrogyott a lába, úgy látszott, összeesik, de belekapaszkodott az ajtó szegélyébe. Diadalittasain nézett körül, amikor újra egyenesen állt.

— Kezdheted! — suttogta neki az ablak mögül.

Délután fél hatkor szokták bevinni aznapra véglegesen az ápolók. Egy alkalommal öt órakor megállt az indulási pontnál.

— Még nem hagyhatod abba, indulj! — bíztatta.

— Azt a szerencsétlent nézi? — állt meg mellette a szobatársa.

— Nem szerencsétlen az, hanem boldog — mondta, és látta, hogy elindul újra a fiatal férfi.

Valaki nagy köveket szórt az ajtó és a fal közé, a fiatalember sosem nézett a lába elé, az elsőnél már meg is botlott.

— Ha elesik, vége! — sikított, de az visszanyerte az egyensúlyát, és sorra megmászta a köveket. Ment, ment diadalmasan.

— így, így lehet csak! — nyugtázta örömmel.

Magnókkal, rádiókkal felszerelkezett betegek álltak az ajtóhoz. Bömbölt a zene, egy pillanatra rezzent csak meg, aztán felvette a fejét, és indult. . .

És megtörtént, félt tőle, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Az ajtót nem tá630