Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
ríték. Megáll, az utca végén van. Összeszorítja a száját, és visszaindul. Sötét árnyaik az egyik ház előtt. „Hova készültök?” — kérdezi tőlük. Maga sem tudja, hogy miért ezt. „Aratásra!” — hangzik a válasz. Rémült futásba kezd... forró nyár van, mezítláb rohan, autó üldözi. Éget a por, a lába merő seb, egyre mélyebbre égnek, meg kellene állni, de autó jön, valamit kiabálnak belőle, nem mer hátranézni, itt csak rohanni lehet! Felbukfencezik. Az autó elszáguild mellette. Feltápászkodik. A kabát zsebében megtapogatja az érettségi bizonyítványt. „Megvan!” — sóhajt fel. Az utca elején áll. Az anyja jön elé: „Már azt hittem, hogy valami bajod történt.” „Jeles!” — adja oda neki a bizonyítványt. Nem bírja tovább, kitör belőle a zokogás. Vajon hány perc, hány óra, hány nap az emlékezés ideje? — törölte a könnyeit... „Mi cigányok könnyen sírunk, annyit bántottak már bennünket, hogy elég egy rossz szó, és vele századok sebei nyílnak fel. Ezért sírok én is folyton.” — Kul áll meg mellette. — Mit nézel, hogy a bolond ilyeneket mond? Pedig művész vagyok! Gondoltam, ha van közös kutunk, legyen közös kioze- tunk is. A négy oldalánál a legegyszerűbb megoldást alkalmaztam, a deszkalapokat márványszínűre festettem be, na de nem én vagyok az első, a barokk már megtette előttem! Négy korinthoszi oszlopot faragtam fából, ami a tetőgerendákat hordozó épületrészt tartotta, az elején relief, amin Heraklész tartotta az eget. Az ajtóra két féldombormű angyalt, arannyal festettem be őket, egy-egy trombitát fújnak, azoknak a szája adta a szellőzőnyílást. E fölé került a felirat, de csak annyi fért ki, hogy: ITT A KUL. Hogy röhögtek ezen, pedig látható volt, hogy ott lógott a kulcs! Igazi műalkotás volt, még a gádzsók is bejöttek, de mit értenek azok is a művészethez! „Kul! Kul!” — hasukat fogva röhögtek. A szemetek! Majd megtisztelnének engem, ha tanultam volna! Nem lehet csodálkozni, ha sírnak a cigányok. Mit csinálhattam én? Jártam négy osztályt, megdicsért a tanító, hogy milyen ügyesen faragtam az udvaron talált fadarabokból állatfigurákat, aztán kampec! Kilyukadt a gatya a valagamon, nem tudtam többet iskolába járni, igaz, tudtam írni, olvasni. A cigánynak éppen elég, nem igaz?! Egyik nap csomagot hozott a postás: „Neked jött, rajkó!” Nem volt rajta, hogy ki adta fel, érdekelt is engem! Most jól megtömhetem a bendőmet, gondoltam. De éhes maradtam, mert könyvek voltak a csomagban, különböző korstílusokról, ötvenéves koromra művész lettem belőlük. Ezek meg kiröhögtek. Szard le őket, ha elmentél az egyetemre, mint ahogy ők kívülről tojták, hugyozták le az én alkotásomat. „Azt írtad, hogy itt a kul, hát legyen igazad!” — potyogott a könnyük is a neveléstől. Azóta a legkisebb gyerek is Kulnak csúfol. Ha nem akarod, hogy szar legyél te is, hát keseregj néha azon, hogy cigánynak születtél, de ide vissza ne gyere! Én leszek az első, aki megátkozlak, ha itt látlak!” — Nem tehettem másként! — kiabált. — Mondtam volna meg a csoporttársaimnak, hogy Mózes vagyok, a cigány? Ügy nézzetek rám, ha végzek, 629
