Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)

Majdnem elbőgtem magam. Vagy azért, mert tizenöt éve meghalt, és nagyon szerettem, vagy azért, mert most már Judit sincsen. Állítólag szerették egymást ők is. Dehát mindegy: apám mindenkit szeretett. És viszont.

Aztán megmostam szép sorjában a kezem, még a gyűrűs ujjam is, még a gyűrű alatt is, az arcom, a homlokom és megnyugodtam. Töménytelen papír- törülközővel fölitattam a vizet a bőrömről, megfésülködtem. Ma már nincs több sör. Nincs több meghatódás, elérzékenyülés, lelki csinnadratta. Akinek nincs apja és akinek halt már meg egyszer is a felesége, az megért engem.

Visszamentem Nádaihoz. Vagy inkább: az asztalához. Mert Nádai nem volt sehol. Az asztalon a számla, mindent kifizetett. A gesztenyét is, a sört is. Mindent. A számla mellett egy négyzetalakú — ilyet se láttam még — elég kemény, vajsárga, fényes papír ágaskodott, egy üres pohárnak támasztva. Megfordítottam: néhány szó volt rajta, kézírással, hogy ma nyolckor vár. Addig csinál valami vacsorát, mert biztosan nem ettem. Nyomtatva a név és a cím: Nádai Klára Áldás u. 26. És kézzel: Klári.

Közben, míg a kártyát nézegettem, kitört a béke a Magyar Dalban. Papír- repülők röpdöstek, meglett nők és férfiak, ifjak és vének kicsit zavartan, de mégiscsak viselték saját megjavult énüket, szelídek voltak, már-már kedvesek. Üzletek nem köttettek, poharak nem röpdöstek, hangos szó nem hallatott magáról. Apró, csengettyűs kacajok estek; ha idegen — értsd: külhoni, — asztalára hullott, vagy fülcimpájához csapódott a könnyű kis papírrepülő, az okozta az időnkénti bántó vihogást. Mert amúgy, mintegy ráadásként, tulajdonképpen csend volt.

Leszámítva az elébb mesélt zokogósdit, a délutánt életem legszebb órái közé sorolhatom, mindmáig. A szeretet angyalai röpdöstek a Magyar Dal óriási csillárai alatt. A külhoniak joggal hihették, hogy valamely újmódi magyar népszokás megismerői lehettek, afféle ráadásnak vélték, mert hisz nem volt benne a prospektusban. Gondoltam, volt, ki azt vélte, hogy egyszerűen ilyenek a magyarok: ily szelídek, ily békességesen angyaliak, mosolyognak és repü- lőznek, valahai lovaikat elcsapták Levédiába. — Röpdöstek megállíthatatlanul a kicsiny repülők, boldogságtól elakadó, csordulásig telt szívvel, egyenes derékkal fogadtam az asztalomhoz érkezett gépeket, néha az is eszembe ötlött, hogy jó lenne írni rá valamit, de mi lehet a szó, ha az emberből csak úgy kifakadhat, hát nem írtam rájuk semmi szót. betűk nélkül bizonyára könnyebb útjuk esett az apró repülőknek, üzenetek nélkül felelőtlenebbül — felhőtle- nebbül? — röpdöshettek, mintha saját szándékuk vezérelte volna őket, nem valamely külső akarat. És boldogan játszott — ez egyszer — mindenki külföldiek és magyarok, zsidók és arabok, vendégek és pincérnők. még a ruhatárból is visszaérkeztek az odatévedt repülők.

Aztán egyszercsak vége szakadt mindennek, az asztalomhoz tévedt Jan- kovszky Erzsi; Pécsett volt színésznő — mit kereshet ez Pesten? Elromlott a délután. A formás kis fenék, amint mellémzöttyent, máris összelapított egy repülőgépet, ami a széken várakozott. „Terrorista!” sziszegtem, de mintha meg se hallotta volna.

— Soha többé nem megyek vissza Pécsre! Soha, senki kedvéért! Nem én!

Hallgattam, szomorúan lógattam az orrom, mint a ló, ha már kiivott egy vödör vizet: már nem szomjas, de ott tartja fejét a vödörben, itt jó, hűvös van, mintha egy ló tudná apám legduhajabb nótáját: „Nagy a feje, búsuljon a ló ... ” Apróra elmesélte, miképp, s kikkel utazott, utánozta őket, egy könyvről mesélt, amit szeretett volna elolvasni a vonaton, de kikezdték vele, ő hoz608