Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
zá(juk?) vágta a könyvet, az meg kirepült a nyitott fülkeablakon. Megállítottam. — És egy jó szerep? Egy jó szerepért se? — Egy szerepre nem hívnak engem. Ahhoz én kicsi vagyok. Főként, ha az a szerep jó. És miért nem kapsz jó szerepeket? — Nem mondanám, hogy a kérdés okos volt, vagy hogy a válasz érdekelt volna, de már csak ilyen lesz az ember, ha Erzsivel találkozik: ostoba, közönyös, tettető. Mert nem azzal feküdtem le, akivel kellett volna. Illetve, lefeküdtem azzal is, de akkor már késő volt. Már csak féltékenykedett... — És kivel kellett volna? — Egy újságíróval. Aki később megírta, hogy — nem az eljátszott figura, hanem hogy én — egy kurva vagyok. Stílbravúr, mi? — És nem vagy az? — Nem . . . sajnos, nem. Én csak passzióból. . . Akkor se mindig . . . Nekem szeretni kell azt, akivel. . . — Nagyon? — Elég, ha jószagú a szája, s ha van egy jó szó is benne. De néha az is elég, ha nem kifejezetten jószagú. Van, hogy az is elég, ha nem büdös. Hát így beszélgettem Jankovszky Erzsivel, önelemzéseinek alpárisága valahogy felvidított, tőle bármit meg lehetett kérdezni. Mindenre válaszolt. Remélem, hogy őszintén. így tudtam meg, hogy a nők jobb szeretők, mint a férfiak, de csókolózni nem szeret velük, az „valahogy gusztustalan”, hogy neki az is jó, ha csak ő elégít ki valakit, lelki élvező, hogy az idősebbeket azért szereti, mert jobban akarják őt, s hogy nehezebben mondanak le a perverzióról, pedig arról, lám, még beszélni is jó, és így tovább. Elmúlt hét óra. A papírrepülők összegyűrődtek, bepiszkolódtak, összeszedték a hajlékony derekú, telt csipőjű pincórlányok, a szemétbe kerültek, elszakadoztak. Jankovsziky már azt magyarázta, hogy állástalan, mert felmondtak neki „érdemei felismerése mellett”, ahogy mondta, szidta kegyetlenül a színházakat, az újságírókat, de kivált a klasszikusokat, hogy alig írtak egy-két jó női szerepet, s ha írtak is, miért nem reá, az ő habitusára. Mind e sok beszédnek az volt a lényege, hogy neki nincs pénze, már két napja nem evett, „se sokat, se keveset?” — kérdeztem rá óvatosan, de megnyugtatott, hogy a vonaton igenis kapott egy fél pár debrecenit, kárpótlásul a vonatablakon kirepült könyvért, de hát miféle kárpótlás volt ez, a könyv harminckét forintba került, ennyibe a debreceni is, de akkor ő miért csak a felét kapta, és így tovább, a végtelenségig, pontosabban: fél nyolcig. Mindegy, engem mindenesetre — mint minden esetben — megkapott az őszintesége, az elesettsége, a nyíltszíni buta kurvasága, vagy talán valami más, és adtam neki két darab százast. Hogy egyen. Mert az éhség kegyetlen dolog, e Föld minden harmadik lakója tanúsíthatná, ha élne, engem meg Nádai vacsorával vár, szervusz világ, szervusz Erzsi, majd meglátogatlak Pécsett, már azt is elfelejtettem, hogy onnan is kirúgták, elvágtattam a Magyar Dalból. Mi könnyebbség ez a szívnek! Ö a megmondhatój a. A taxi sokat keringőzött, míg megtalálta az Áldás utcát. Rajta volt ugyan a térképen, de nem ott és nem úgy, ahová rajzolták. Becsöngettem, a ház jó messze volt, a taxit nem mertem elengedni, hátha azóta Nádai meggondolta magát, s akkor aztán gyalogolhatok, át a térképtelen magyar éjen, hegynek 609
