Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
— Mindjárt hat óra. Rég lejárt a munkaideje. — A gondolatok nem állnak le délután négykor. Kötetlen munkaidőm van. — Hagyjuk ezt. Különben sincsenek most gondolataim. Amúgy pedig, azt hiszem, majdnem mindent elmondtam magának, ha jól emlékszem. — Jól emlékszik. Látja, mégiscsak van memóriája. Tudja, én nem akarom lebeszélni magát a gondolatairól. Nem akarom meggyőzni esetleges tévedéseiről. A tévelygő ember már majdnem szent... a szenteket pedig ne bántsa az ember. Azt szeretném, ha közösen jönnénk rá arra, hogy honnan erednek a maga gondolatai. Hogy mik a gyökerei. Hogy miért hiszi azt, hogy nincsen memóriája. Hogy miért lett maga ilyen „elvetemült” gondolkodó. — Elvetemült? Én? — Fölkaptam a fejem. Most alaposan belémtrafált Nádai. Ez a szép leány. Asszony! Mert magiam is valami jóleső kegyetlenséget éreztem legbelül, ha kimondtam valamit, ha meg tudtam fogalmazni valamit, ha ítélkeztem. — Élnek a szülei? METAFORÁT VESZEK! Mindegy milyen, csak sok legyen és rengeteg! — „Élnek a szülei...” — ha ezt a fürdőkádban kérdezné, tudnék rá válaszolni. A fürdőhab szétpattanna Nádai karján; csöndben, némán; vizes karjával átölelne, mindegy lenne mit mondanék neki: élnek-e? halnak-e? Mi élnénk. Ö lenne az anyám, a gyerekem, összesícmulna a combunk a kádban, úgy tennénk mintha nem akarnánk semmit, megbeszélhetnénk egész életünket, elő- re-hátra, órákon át elemezhetünk egyetlen percet, egyetlen mondatot, amit ránk mondtak, amit mi mondtunk másnak, egyszerre fedeznénk fel a szavakat és a testet, s hogy egyikünk testét a másikba ne öltsük, hát nevetnénk, elkerülnénk mindazt, mi bajt hozhat ránk, lennénk bűbájosak és elvarázsoltak, ugranánk mindenre és megszállna a nyugalom, csapatostul, őszi borozgatások emléke szállna elő a hónaljunk szagából, dehogy a fürdőhab illata, hohó, a fenyvesek, az ég, egy fölborult kerti szék, egy öngyermeki mosoly, mit valaha tudtunk, és most megtanultuk újra, a kád vize hűlne, a kívánság is vele — dehát így nyersen :,,élnek a szülei?” — ezt nem lehet. Minden vég velünk veszi kezdetét. Ha festő lennék, megkérném ezt a lányt, vagy asszonyt, hogy üljön modellt, csak üljön, csak hallgasson, csak nézzen, csak üljek, csak hallgassak, csak nézzem. — Gondoltam. S minden zsenialitás kezdete és végórája a metafora? Vele mi lesz? „Szeme szivárványt villantó szenteltvíztartó” — olvastam valaha, s nagyon illett a mondat Nádaira. Ha ilyesmik jutnak eszembe, gyakrab- rabban, sose haragudnék meg Nádaira, fogadkoztam. Mert most, most haragudtam. Hogy rá, vagy másra, azt döntse el más. Annyian vagyunk. Alig kevesebben, mint a választottak. Ilyen pillanatokban szeretné az ember, korántsem nagyzolva, de a valóságon túlmenően eldalolni saját fájdalmát és örömét. Bár ez éppolyan nehéz, mint közös nevezőre hozni egy ülőkádat s egy labirintust. Az agresszor! Kérdését megismételte: „Élnek a szülei?” — Anyám. Az anyám még él. — A telefonba azt mondta: „szüleim.” Apjáról mit tud mesélni? — Nincs mit mesélni róla. — Szerette? — Igen. Nagyon. Bocsánat, rögtön jövök. Otthagytam Nádait, besiettem a csupa-tükör illemhelyre, láttam azt a sok kis Skurcz Janikát, aki voltam, de apám, Skurcz Jánost nem láttam sehol. 607
