Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Deák Tamás: Száz év Madách (esszé)
lás, mert a szövege mégiscsak romantikus, aminthogy a pesszimizmusa is az. Dero- mantizálása — alkar üres színpaddal, akár a játékimodor elsivárosításával, akár mindkettővel viszik véghez — a gondolkodási stílusát is eltorzítja, s felemássá zagyválja pompás, szinte látható szerkezetét. „Holografikus” csoda: mindegyik részletében ott rejlik az egész — ami a remekművekben is párját ritkítja. Hogy mi a forma — ebben a vonatkozásban —, arra a fiatal Lukács György egyik telitalálata a ilageldkvensebb válasz: „A forma a legrövidebb út a legerősebb kifejezésre.” A legerősebb kifejezés Madách számára mintegy magától értetődően romantikus stílusú volt — ami nála éppoly gondolati jelentőségű, mint a szigorú szerkezet. Mert .amire ráfelel a „Küzdj és bízva bízzál!” — s az egyedüli költői előzmény, amire ráfelel —, az Vörösmarty szállóigévé nőtt intelme, az egyik legnagyobb magyar romantikus versben: „És mégis — mégis fáradozni kell.” Pedig a Gondolatok a könyvtárban is pesszimista — de kicsendülése a csakazértis derűlátás meg a pozitív erköl- csiség. S ez utal vissza a Tragédia rendezőinek gyakori gondolkodási hibájára, mely Lucifer-pártivá sekélyesíti a felfogásukat. Nem veszik tudomásul a romantikus antinómiát, mely Ádámot minden felbuzdulása, felelősségvállalása és kudarca után is újra meg újra reménykedővé és vállalkozó szelleművé teszi — optimistává, ha úgy tetszik, szemben a defetista-nihálista Luciferrel. Ebben a romantikus értelemben „idealista” Ádám és „materialista” az Ördög. A szembeállításban nem Hegel történelemfilozófiája munkált Madáchban, hanem a kanti erkölcstan. Mely nem ígért sem könnyebb, sem iboldogaibb sorsot az erényes embernek, mint aminő az erkölcstelen gazemberé, de magasabb, szellemi igénynyel követelte mégis a Jót — akárminőek is diadalmaskodásának esélyei. A Jót nem azért kell szeretni, mert érdemes — tanította Goethe —, hanem önmagáért. S ez az önmagáért (meg az emberiségért!) szeretett Jóra való fáradhatatlan törekvés emeli Ádámot mindenkor Lucifer fölé — tragikus kudarcaiban ás, ha álmait illuzórikussá silányítja is a történelem. Mégis — mégis — az ő erkölcse a Tragédiájé, meg a miénk, nem az Ördög Unott cinizmusa. Lucifert igazolhatja a történelem mocska, de Lucifernek sohase lehet igaza. 2. Az ember tragédiája mai távlatunkból a magyar irodalom legnagyobb koncepciójú művének látszik. S épp az van meg benne, ami oly fájdalmasan hiányzott számos nagy magyar író munkáiból is: a filozófiai szellem meg az erkölcsi fogantatás. Mikszáth és Krúdy prózája e kettő híján nem lehetett világirodalommá. A fordítás, a kiváló is, húsába vág a szépirodalmi szövegnek és többnyire vérét veszi. Ami viszont más nyelven is világosan kitűnik belőle, az — akár a röntgenfelvételeken — a csontozata, a szilárd anyag, amire rárakódnak a szépség lágy idomai. Ez a csontozat minden irodalomban, minden műalkotásban az író személyes filozófiai mondanivalója, létről és világról, s helyünkről a nap alatt. Madách tudta, s Luciferrel mondatta el. hogy az embert egyvalami emeli csak az állatok fölé: ... a gondolat, Mely öntudatlan szűdben dermedez, Ez nagykorúvá tenne, önerődre Bízván, hogy válassz jó és rossz között, Hogy önmagad intézzed sorsodat S a gondviselettől felmentene. Az ember egyedüli esélye, hogy nagykorúvá legyen, autonóm lénnyé tehát: a gondolkodás. Vörösmarty után ezért lett a magyar irodalom Madách Imre által megint nagykorúvá — noha nem végérvényesen; nagykorúságát minden korszakában ki kellett vívnia magának, ha nem akart az adomázás túlontúl megszokott kényelmében ellaposodni. 55
