Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
— Hol van? — A Jánosban. De most ne menj oda. Meghalt. A szégyen elszállt, s helyébe sötét kétségbeesés telepedett. Életemben először halt meg a feleségem. A gyerekek ... Mi lesz velük? De legalább belenézhettem a Báró égszínszürke szemébe. Ö, azt hiszem, értett mindent. — Igyál. Emeletes kávé. A kávéba, ami nemrég főhetett ki, egy üvegdugós, barna, literes palackból tiszta szeszt öntött. Legalább fél decit. Látta a szememen, hogy a leltárra gondolok: a szeszmennyiségről pontos számadást kellett vezetnünk. — Majd bepótoljuk. — Bepótoljuk. De mit? De hogyan? Azóta, hogy megcsalt, először hiányzott a feleségem. Lehet, hogy Kilényi mindenről tudott? És mi van, ha hazatelefonálok? Mi változik akkor? Talán . . . Egyre keményebb ceruzával írja a sorsomat az élet. Mert amíg csak rólam volt szó, hagyján: történhetett bármi. A szöveg csak a magam életéről szólt, most meg tessék, a túloldalon, a következő lapon is olvasható az írás. — Elköszöntem a Bárótól, tudtam, hogy ma helyettem is dolgozni fog. Nehéz napja lesz, annyi szent. Horváth Judittal gyermekkoromban ismerkedtem meg. Fellengzős a kifejezés, leesett a Friedrichék eperfájáról, s én fölsegítettem. Friedrich szerint már nőtt a melle, már látszott, hogy kezd nő lenni; de én sajnos, semmit se vettem észre mindebből, míg fölsegítettem, pedig jól be lehetett neki látni. Én tizenhárom, ő tizenkét éves volt ekkor. Máig se értem, hogy miért döntöttem úgy, hogy ő lesz a feleségem. Az iskolában sokat csúfoltak vele, őt is velem, aztán elunták. Békésen éltünk, bár csendőrapukája — aki nagyon utálta, hogy végül is csak raktáros lett belőle, soha nem szeretett engem. Juditot is megverte olykor. Megfogadtam, hogy felnőtt koromban ezt visszaadom neki, meg is mondtam egyszer, de ő csak mosolygott: „Hol leszek én már akkor” — érdeklődött, valószinüleg nem tőlem várva a választ. Elvégezvén az általánost, Judithoz még visszajártam olykor, húsvétkor főleg, locsolkodni. Judit anyja évről évre csúnyult és szídült, apja gyengült és öregedett. Már ekkor megverhettem volna. De mit csináljak? — nem szerettem annyira. így voltam Judit nővérével, Erikával is. Esztendők teltek így el, Judit nagykorúsága napján elköltözött hazulról, egy bokszolóval élt együtt. A legény végül is kiöregedett, ivott, Juditot — áldatlan mozgásigény — egyre többet verte. Judit visszaköltözött a szüleihez, csöndben élt, húszéves se volt, hogy, mint később fogalmazta, „valahogy vége lett az életének”. A visszaköltözés után néhány hónappal találkoztunk össze. Én huszonegy éves voltam, ő húsz. Ahogy beléptem Judit aprócska szobájába, mint valami végzet, csapott rám a felismerés: már nem szeretem. De Judit nagyon kedves volt, szabályosan elvette a szüzességem, teherbe esett, el akarta vetetni, de nem hagytam, inkább elvettem feleségül. Megszületett az első fiúnk, aztán Judit megcsalt, mert szerelmes lett egy kollégájába, aki sziklamászó volt, de az első külföldi túráján halálra zúzta magát, kibékültünk; mintha egy özvegyasszonnyal éltem volna együtt. A munkaidőben is csavaroghattam, dumálhattam a haverokkal, nőzhettem, ihattam, amennyi belém fért. Közben lett még egy gyerekünk. Elromlottam, de válni nem mertem. Féltem a lakástalanságtól, a fiaimtól, hogy mit mondanak rám, ha felnőnek. Miért hagytam ott őket. Judit többször vett be gyógyszert, ivott előtte és ivott utána, 604
