Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
rettenetes tudott ilyenkor lenni. Kiabált, összecsődült a ház, kést vágott utánam, megfogadta, hogy álmomban megfojt, leszúr, kiherél. Ekkor már menekültem volna, de most ő nem akart válni. Hát, így éltünk, míg meg nem halt. Ezt és hasonlókat magyaráztam magamnak az üres lakásban, ahol látni- valóan semmi keresnivalóm nem volt. Sajnáltam Juditot, de olykor azon kaptam magam, hogy belül elvigyorodok. És ezt a vigyort, mert nem tudtam leküzdeni, nagyon utáltam. Próbáltam Kilényit fölhívni az utcáról — telefonunk nem volt, Judit annyit ivott, hogy a számlákat se fizette, viszont egyre többet beszélt, boldognak-boldogtalannak telefonozta nehéz életét, míg végül kikapcsolták a telefont —, de András nem volt otthon. Hazamentem, lefeküdtem, aludtam egy sort. Aztán megmosdottam, felöltöztem, indultam a Magyar Dalba. Fájt a szívem, de közben dobogott is. Eszembe jutott, hogy felhívhattam volna Erikát, mi van a fiaimmal. Aztán mégse tettem: Erika veszekedő, rikácsoló hangjára gondoltam, összevetettem Ná- daiéval; nem kétséges, hogyan döntöttem. A Magyar Dalban úgy helyezkedtem, hogy lássam a bejáratot. Nem kellett sokáig várjak: a bundás nő megjelent. A ruhatárban elkérték a kabátját, ő mondhatott valamit, de a ruhatárosnő nyilván meggyőzte. A bundától a szemem is nehezen vett búcsút, nemcsak Nádai: fehér irhabundája volt, egyszerű hímzéssel, a gallérján és az ujjak végén selymes szőrme fénylett. Addig sose láttam ilyen bundát, azóta se. Ott volt nála a Paris Match, ahogy Ígérte, szőke volt és magas volt és kékszemű, ahogy ígérte. Azt reméltem, hogy ő is azonnal észrevesz, de nem: tanácstalanul topogott, nézelődött, egyik kedvenc szavammal mondva, szerencsétlenkedett. Mikor épp rám nézett e zaklatott keresgélés közepette, határozottan fölemeltem a karom, „jelentkeztem’’. (Ha meggondolom, más is megtehette volna. És akkor az én egész életem — valószínűit? — más irányba fordult volna. A Magyar Dal vendégei közt akadt ismerősöm is, unikumot ittak, rá sört, és mindahányan nálamnál jobban ismerték az Életet; ők valamennyien megfordultak Nádai után. De leszólítani nem merték. Kivált, mint tettem én: leinteni.) Nádai hosszú, kicsit túl hosszú, jóval térd alá eső farmerszoknyát viselt, mellei — magasságához képest — nem voltak túlságosan erőteljesek, a száján halovány szőllőzsír csillant, amúgy a saját bőrét viselte. Kicsit finomkodva, de azért határozottan lépegetett az asztalok között, kopácsolt a sarka. Vasaltsar- kú cipőben járna? Ennyire takarékos? Pulóver volt rajta, az alját a farmerszoknyába gyűrte, látszott, hogy telt csípőjéhez képest aránytalanul karcsú dereka van. Talán ez a csípő igézte meg a vendégeket, de a derék finomsága beléjük fojtotta a közönségességet. Nádai odaért hozzám, fölálltam, köszöntünk. Elég hosszan udvariaskodtunk. Ezt jó jelnek tartottam. Jó jel. De minek a jele? Gesztenyepürét rendelt, én sört ittam. Nádai úgy eddegélt, mintha ott se lettem volna, teljesen lekötötte figyelmét a tulajdonképpen élvezetnek is nevezhető, s eszerint elnyújtott művelet. Kiskanalával gyerekmód játszadozott, apró falatokra osztotta a barna színű gesztenye-kukacokat, külön megforgatott minden adagot a szájában. Mindehhez furcsán tekergette a fejét, mintha alulról is föl akarta volna mérni baljós személyem, hittem eleinte. Aztán rájöttem, hogy csupán arról van szó, hosszú hajának csinált helyet a vállán hogy evés közbe ne zavarja: de persze minduntalan lebillent onnan, bekeretezte arcát; s kezdődött minden elölről, a haj helykeresés a vállon, a nyaktekergetés, és persze, az engesztelkedő félmosoly, amit e mutatványhoz mellékelt. 605
