Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)

első zenei ötlete. „Beszélj velük, te jól tudsz angolul”, mondtam Andrisnak, „énekeljenek”. „Mit?” „Hát amit akarnak. Spirituálét. Vagy mást. Olyat, ami az övék. Improvizáljanak. Én meg beszélek a magyar gyerekekkel, meg a cigányokkal. Össze lehetne hozni egy igazi kórust.”

„össze.” És már át is pattant Kilényi a négerekhez, én meg a prímáshoz mentem, zsebébe csúsztattam egy százast, diszkréten, de azért úgy, hogy lássa. Aztán elmondtam a tervem neki is, megkértem, hogy addig vagy maradjanak csendben, vagy próbálják meg kísérni valamelyik csapatot. „Csendben leszünk” — ígérte. „Csak nehogy verekedés legyen.” „Nem lesz.” „Azért szóljon az üzletvezetőnek is. Mert mi azért vagyunk itt, hogy játsszunk.” Megígértem, hogy szólok. Ha jön. Egyelőre nem jött. Aztán beszéltem az öltönyös, karcsú úrral, ő azonnal megértette, rábólintott. „Ha van kedvük a gyerekeknek, én nem bánom.”

A helyemre mentem. Kilényi még a négerekkel tárgyalt, de az a fiú, aki már az előbb is dúdolt, erősen bólogatott, mosolygott és okézott. Visszahívtam Kilényit, elmeséltem, mit végeztem, elmesélte ő is, „menni fog” — mondta, „bár a fiúk előbb azt hitték, hogy balhézni akarok, aztán meg nőt követeltek tőlem”. De, a lényeg: „menni fog”.

Nádairól akartam volna még megtudni valamit. Kilényi már-már bele is kezdett egy rémtörténetbe, mely úgy kezdődött, hogy Nádai családja erdélyi, de ez a svéd ott járt, és azt találták ki, hogy se Svédország, se Románia, hát legyen „semleges terület”, Magyarország, amikor a magyarok belevágtak: „Megkötöm lovamat piros almafához” énekelték, fújták, könnyedén és szo- morítóan, aztán rákezdtek a négerek is egy szomorú, fekete dalra: a ritmus egészen más volt; a dallam és a nyelv még másabb, mint a magyaroké, de a kettő mégis együtt szólt. A kocsma népe megdermedt, ugyanaz az áhitat ült az arcukra, mint az aluljáróban állókéra, kalapot — természetesen — senki sem viselt. Már tavaszodott.

A kétféle dal összolvadt, és szállt, ki a kocsmagőzből, át az aluljárón, föl a térre, megállította a léhán csöngettyűző villamosokat, az ormótlanul csikorgó csuklós buszokat, a vészfékező és fölspécizett taxikat, szólt az ének, a zene, s eljutott a majdan nudisták paradicsomává átalakult csillaghegyi strandra, de nem volt ott senki. Este volt, borzongató.

Kilényinél töltöttem az éjszakát, a felesége magával vitte a szobájába, így külön szobában alhattam. Igaz, ruhában, de ez egy cseppet sem zavart. Még másnap se, amikor beértem a laborba. Nordánszky üdvözölt, én is köszöntöttem a „báró urat”. Így hívtuk, és nem csak a háta mögött. Volt benne valami nagyúri. Felülről kezelte az embereket, puha vonásai egy-kettőre szigorúra rendeződtek, ha valami méltatlanságot észlelt. Órákon át tudott hallgatni. Most megszólalt:

— Hol aludtál?

— Egy barátomnál. Nem ismered.

— Telefonált a feleséged nővére, hogy a húga öngyilkos lett. Ha akarsz, menj haza. A gyerekeket elvitte magával.

Csak álltam és szégyenkeztem. Szóval, megint a régi nóta. Ez nem az első eset: a feleségem, meg a nővére! A gyerekeim! Hányszor értésemre adták, hogy felesleges vagyok az életükben, aztán ha baj lett, én voltam az oka mindennek. És most a Báró is . ..

Mit lehet mondani ilyenkor, mit lehet kérdeni az ötödik vagy hatodik ..eset” után?

603