Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Ágh István: A közép-európai költő megteremtődése
Kör. Ha az ember kör, akkor véglegesen bezárult lehetne. Műve körgyűrűk, egymást kerítik; legbelül a falusi világ, aztán a város, az elszakadás, erre Közép-Európa, ha már igazi hazája nincs, Európa és a nagyvilág és a túli egyetemesség meg az egyén viszonyulásai. Ez az egyén filozofikus, létről, léthelyzetről gondolkodó, melyben éppúgy elfér a Közép-Európa-haza, mint a kis falu. Közép-Európai vagyak én is, nem én, csak országom kisebbségi a nagy nemzetek, nyelvek között. A szlovákiai magyar költő kisebbségi a kisebbségben. Velem is hasonlóak történnek meg, mégis másként, másféle valószínűtlenségek. Ha egy részeg a szomszédos kocsmaasztalnál rámfogja, hogy a fejére hamuztam, s hamutartójába nyomtam csikkemet, s a pincér nekem támad, hiszen még füstölög ott a csikk — csak emberségemben sért közép-európailag. Ha Pozsonyban a kissbbségi költőt nem veszi föl a taxis, mert barátjával magyarul beszél, emberségében, fajtájában egyaránt sérti meg. Indulásunk hasonló, közép-európai. Tőlünk nyugatra az elszakadás nem költői tárgy. A faluról származott költő nem tántorog úgy Párizsban, mint mi valaha Pozsonyban vagy Budapesten. Én mégis a Móricz Zsigmond körtéren, a Lordok házában ittam első fővárosi sörömet, az Eötvös Kollégiumban laktam, nem a Vydrica utcában, albérletben. Tőzsér Árpád verse az enyém is, élményeim az övéi, mikor a kidobott részegről írja: Piros hajából vér hull csomósán, rendörkékszín vér. Egyféleképpen gondolunk haza: Fogalmaidban agyonvert ősök dühe kékül. S hol az édes táj? Hol a gyerekkor, anya-álmod? Még az állandó lakásbejelentő otthoni, a városi ideiglenes. Otthoni a költészet is, vagy hazatekintő. Ott éri a megírnivaló kín-gond, ujjongás-öröm, ahogy az istennel telt aranyszékbe belefér. Csöpp ingerült házacskák között súlyos kételybe öltözött erős-piros ember csikorog. s szórja isten elé a hit fagyos, kiábrándult szitkait. Záporként dől, zuhog a szitok, s az isten aranyszéke inog egy feszengő felhő tetején. Iszkáz! — jut eszembe szülőfalum. Megírhatnám a Hazai naplót falunevekkel, hegynevekkel, sorsokkal; őrizze őket a vers. „Az öt kicsi falu körül üli Bátot, 585
