Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Szabó János: "Valamit érzékletessé tenni a mai világból..." - Beszélgetés Bálint Endrével

erő nem volt, innen-onnan kölcsönlopott úgynevezett modern külsőségekkel ékesítették (...) a mondanivalókat. Hát így igazán nehezen válhatott művészetünk korszerűvé.” A kérdésem mindezek után ez: van-e ma igazán vajdai értelemben vett magyar nemzeti problematikájú és korszerű művészet?

Hát, ha megengedi az őszinte válaszomat, nincsen. Nem találok ilyet, nem látok ilyet. Amit Vajda annak idején még a Kornissal való együttműködése idején vallott, hogy ugyanazt akarják csinálni, mint Bartók és Kodály a zenében, ennek újabb képzőművészeti vetületét nem látom. A zenében igen. Zenében például megszületett egy olyan nagy tehetség, mint Kurtág György, akinek megvan a nemzetközi visszhangja is, és ő már a hazai zenei életben is nagyon tekintélyes jelenség. Érdekes módon a zenei formanyelv talán több lehetőséget ad a folytatásokra, minthogy Bartók ott van lényegében minden mai zenei kezdeményezés mögött, beleértve természetesen a többi modern európai zeneszerzőt: Schöniberget, Aliban Berget is. De a képzőművészet területén és Vajda óta nemigen látok ilyen tendenciákat.

De hát ez nagyon szomorú, nem?

Nagyon szomorú, mert hiszen miből is táplálkozhatnának a fiatalok? Vajdát hihetetlenül sokat másolták, epigonizálták, de ezzel nem jutott előbbre az a problémafölvetés, ami a Vajdáé volt. Valamit érzékletessé kellene tenni abból a mai világból, amit élünk és amit nyögünk, a szó legszorosabb értelmében. Én ennek nyomait nem látom, legföljebb negatív formában. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy a betegségem miatt sajnos már nem tudom annyira nyomon követni mindazt, ami a képzőművészet területén történik, mint 6-7 évvel ezelőtt, amikor szinte minden kiállításra elmentem, főleg a fiatalokéra, mert érdekeltek a munkáik. Most már hetedik éve, hogy beteg vagyok, s nemigen szabad sem kiállításokra, sem máshová járnom, vagy csak nagyon ritkán... így nem tudom: milyen a teljes helyzetkép. Ami viszont elém kerül, reprodukciók, vagy eredeti képek formájában, azzal egy csöppet sem vagyok elégedett, vagy bizakodó.

Szeretném megismerni a véleményét a magyar amatőr művészeti mozgalomról is. Ha jól tudom, ön is autodidaktaként kezdte. . .

Erre a kérdésére bővebben tudnék válaszolni. Én nemigen értem ennek a fogalomnak a jelentését, hogy „amatőr festészet”. Nem hiszem, hogy ezt a megkülönböztető jelzőt bármire érvényesen alkalmazni tudnánk. Ugyanis: mi az, hogy amatőr festő? Nevezzük amatőröknek azokat, akik nem végeztek főiskolát? Hát ennek nincs nagy jelentősége, mert a magyar piktúra sok nagy alakja autodidaktaként sajátította el mesterségének fogásait és művelte ki tehetségét. Én sem végeztem főiskolát, csak az Iparművészeti grafikai tagozatát, ezután az Aba Novák és Vaszary magániskolájában még egy kicsit dolgozgattam, de ez nem volt azonos azzal a stúdiummal, amit egy képzőművészeti főiskolán 5—6 éven keresztül követelnek a növendékeiktől. De ennek nincs nagy jelentősége. Én nem tudom elképzelni, hogy egy művészi indíték mögött mi állhat más, mint valamiről szóló szellemi számadás, amihez viszont az iskoláknak nincs sok közük. Vannak, akik igénylik a jó fej- és aktorajztudást és aztán nem biztos, hogy jelentékeny művészekké válnak. Végül a nevük is elfelejtődik. Ezért nem hiszem, hogy ennek az amatőr-profi különbségtételnek nagyobb jelentősége lenne. Esetleg az úgynevezett profi művészeknek talán . .. keményebb a könyökük. Ezt azért merem így mondani, mert emlékszem például arra az esetre, amikor erre a műteremre beadtam egy igénylést. . . 1967-ben kaptam meg, több évtizedes, nyomorúságos összepréseltség után. Mikor még nem volt száz százalékig biztos, hogy az enyém lesz, hallottam, a Szász Endre is igényt tart erre a műteremre. Ekkor felhívtam őt — még itthon élt —, és mondtam neki: érdekelne, hog:y te igényt tartasz-e erre a műteremre vagy nem, mert én is beadtam a kérvényt. És valami olyasmit mondtak, hogy ha te elállsz ettől, akkor automatikusan enyém lesz a mű-