Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Szabó János: "Valamit érzékletessé tenni a mai világból..." - Beszélgetés Bálint Endrével
és én nem tudom, hogy — megismétlem önmagam — tehet-e másként, mint hogy változatlanul a saját maga világát próbálja gazdagítani a szellemi szabadságának és a mondanivalói igazságának a követelményei szerint. Emögött talán annak a szomorú tudata áll, hogy az ember szinte önmagának, vagy szűk körnek alkot . . . Feltétlen, de ez nem újkeletű. Gondoljuk meg, hogy Csontváryt vajon megértette-e a nagy tömeg a mai napig? Nem értette meg. Vagy Derkovitsot, aki szerintem példaképe annak a művésznek, akit ún. szocialista művésznek lehet mondani. Megértették őet? Nem a formáinak a külsőségeit, hanem a belső szerkezetét és a mondanivalóinak újdonságát. Szó sincs róla, hogy a tömegek megértik, megérthetik, és valamikor meg fogják érteni a művészetet. A nagy tömegek soha nem lesznek képesek és alkalmasak arra, hogy ilyen érzékenységgel rendelkezzenek, mint amivel egy sokkal szűkebb réteg már képes felfogni a számára szellemileg hasznosítható dolgokat a művészetből. Azt az illúziót senki nem táplálhatja komolyan, hogy a tömegek számára létre lehet hozni olyasmit a művészi formán belül, ami közérthető... Persze közérthető alatt nem egy olyan szoborra gondolok, ahol egy izomkolosszus . .. óriási bicepszeit mutogatja és összefogott csuklóval integet... ez más! Ez nem a művészet kategóriája, hanem valami elavult, ásatag, művészileg már egyáltalán nem tisztázható dolognak a következménye. A magyar társadalmi-művészeti problémákról térjünk vissza kicsit az általánosabb művészeti kérdésekhez. „Az őrült művészet” című cikkében ezt írta: „Olyan összefogó művészeti alapélmény, vagy gondolati tartalom, amely jellemző minden nagy művészeti korra, most vagy nincs, vagy egyelőre nem kimutatható.” Ma is ez p véleméye a XX. századi külföldi és magyar művészetről? Igen, az az érzésem, nem változott a véleményem azóta, amikor ezt megfogalmaztam. Az avantgarde ama törekvése, hogy valamit megváltoztasson a világban — .ez nem ad vajon közös szellemi tartalmat, ami sajátosan jellemezné a XX. századi művészetet? így értette a kérdést? Erre másként kellene válaszolnom, mint az előbb. Hogy a nagyavantgarde problémafelvetéseiből mi az, ami erőt adhat azoknak, akik szomjazzák ezt az erőt és akik ennek a forrásnak a lényegét megismerték... itt, nem vagyok annyira pesszimista, de ennek a nagy korszaknak vége szakadt. Ez abból is nyilvánvaló, hogy követte egy neoavantgarde, aminek a lényeges közlendőit nem tudnám egy nevezőre hozni az avantgarde művészi problémafelvetésével... Hogy mi történt az avantgarde következtében, arra nagyon számottevő bizonyíték az, ami az új építészetben, vagy a formatervezésben történt. Ezek letagadhatatlan következményei az avantgairdemak. Hogy azután a neoavantgarde ebből mát vállt aprópénzre, hát... Isten tudja. Tulajdonképpen jó lenne tisztázni azt, kik voltak a nagyavantgarde azon képviselői, akik úgy pendítették meg ezeket a húrokat, hogy azoknak a rezdülései még ma is fülünkben hallhatóak, és kik voltak a neoavantgarde képviselői? Tudom például, hogy Andy Warhol ez utóbbinak nagy képviselője ... Énnekem az égvilágon semmi szívbeli kapcsolódásom nincs Andy Warhollal, holott a fiam, ;aki egy New York-i modern színházi csoportnak, a Squat Theater-nek az egyik aktivistája, hihetetlenül becsüli. Számomra követhetetlen Warhol közlendője, helyesebben: ahol követhető, ott elutasítom. A „Hazugságok naplójá”-ban ön így ír: „Számomra a művészet szépségét kizárólag igazsága fémjelzi. (...) A »korszerűség« értelmezése végül is minálunk elvezetett ahhoz a stílusszecskához, amiben semmiféle egészséges szellemi táp551
