Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
le, ha úgy gondolom, elhozza bemutatni. Hát én nem akartam! Örültem, hogy van mellette valaki, aJki végleg segít neki elfelejteni, hogy cigány. írtam is neki, hogy csak akkor írjon, ha valami nagyon fontos dolog történne vele, én ha nem is írok vissza, ne lepődjön meg, velem nem sok dolog esik meg, ha valami mégis, majd jelentkezek. Félévenként egy-egy vizsgaidőszak után hozott levelet a postás. Felbontatlanul raktam el őket. Felnőtt fiatalember, megvan nélkülem is! Szorongva vártam a postást, boldogan sóhajtottam fel, ha nem hozott levelet. A harmadik év végén kaptam tőle egy képeslapot, nem olvastam el a hátoldalát, a levelek közé tettem. A negyedik évben már egyetlen lapot sem küldött. Győztem! Engem is elfelejtett, velem együtt azt is végleg, hogy cigánynak született. Ünnep volt ez énnekem. Levetettem a fekete ruhát is tizenöt év után. A gyárban csodálkozva néztek rám, meglepődtek a vidámságomon, a világos ruháimon. . . Hanem egy éjszaka felriadtam, az álmomra nem emlékszem, csak arra a döbbenetre, hogy én nem létezem! Tükröt vettem elő, hogy megnézzem magam. Az arcom a szokott volt, sem csúnyább, sem szebb, az egész testem ugyanúgy, és mégis! Óvatosan körülnéztem a szobában, az uram fényképén akadt meg a szemem: — Na te, hát elmentél, könnyű volt neked. Bolond, csináld magad úgy, ahogy tudod! „Ej, az én bolond kis feleségem, jobban szeret engem annál, hogyha előbb halok meg, hogy férjhez menjen!” — mondogattad. Hát igazad volt, boldog lehetsz! Ha van másvilág, hallgass meg, jobb is, hogy meghaltál, mert a részegeskedésed miatt a fiam még mindig cigány lenne! Gyenge férfi voltál, nem bírtad elviselni a betegségedet, azt hitted, hogy az ital mindent megold! Engem itt hagytál egyedül, figyelj rám, ha holnap kimegyek hozzád a temetőbe, megtaposom a sírodat! Ettől az éjszakától félelem tört rám a szobában, csak a falak voltak létezők, a hatalmas hármasszekrény, a ketteságy bevetett másik fele... Égve hagytam a lámpát amikor aludtam is, mert a sötét rátelepedett a mellemre, a torkomat fulladásig szorította. Ilyenkor fölkeltem az ágyból, körbejártam a szobában, hogy a tárgyakhoz hozzáérjek, érezni akartam a testemet, annak örültem, ha fájt. Nem bírtam volna sokáig, kapaszkodót kellett keresnem, hogy meg ne bolonduljak! Először végiggondoltam, hogy mim nincs: az uram meghalt, ő a másvilágé, a fiamtól meg kellett fosztanom magam, csak így menthetem meg. Tehát itt vagyok egyedül, de ki vagyok én? Űjra hideg verítékkel jött, hogy én nem létezem! Sokat gondolkoztam, míg rájöttem, hogy ez az utca öl meg en- gemet, a fiamat megmenekítettem, most magamat kell! Házat építek a faluban! Lázasan összeszámoltam a megtakarított pénzemet, indulásihoz elég lesz, a gyár is segít, ebben az időben indult meg a C-akció, többen így kezdtek építkezni az utcából is, én is igénybe veszem, döntöttem. Fél év alatt felépítettük a kétszobás családi házat, a gyártól kaptam kőműveseket, asztalost, villanyszerelőt. A cigány-utcai házamat csak akkor engedtem lebontani, amikor a másikba már beköltöztem. Hirtelen nevetés tört ki belőlem; mikor dőltek a falaik, sírás váltotta fel a nevetést, megállíthatatlan patakként folyt a könnyem végig az utcán, kimosta a vályogviskók alapjait, a falak hatalmas dörrenéssel zuhantak bele az árba, az emberek úszva kerestek menedéket, mind felém igyekeztek: „Segíts rajtunk. Margit, mert megfulladunk!” Hosszú hajamat dobtam eléjük, belekapaszkodtak, egyre többen és egy