Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
Az utolsó éveiben már nem volt férfi. Gondolja el, fiatalember volt, én fiatalasszony. Az első időben még kísérleteit tett, de nem jött össze, később már csa/k feküdtünk egymás mellett. A haláláig így volt ez, akkor kezdődött el az én deviáns magatartásom. Ne nézzen olyan meglepődve rám, főorvos úr, tudom én, hogy mit mondok. A gyár könyvtárából hordtam ki a könyveket, ha egy kis időm volt, már olvastam. Egy Németh László-könyvben valaki benne felejtett egy gépelt tanulmányt, onnét tudom. Deviáns: valami biztosan nem stimmel vele, különben nem viselkedne úgy, ahogy viselkedik — tehát ezért viselkedik úgy, ahogy viselkedik, mert valami nem stimmel vele, de nem hiszi el, hogy valami nem stimmel vele, mert többek között pont az nem stimmel vele, hogy nem hiszi el azt, hogy valami nem stimmel vele. .. Aki végképp nem hiszi el, hogy valami nem stimmel vele, az magára vessen, mert ezzel ő maga vonja ki saját magát a normalitás kategóriájából, miközben a normálisakat arra kényszeríti, hogy őt deviánssá minősítsék. Tehát eltiltsák, elítéljék, börtönbe zárják, elmegyógyintézetbe vigyék. .. Nekem elég volt az, hogy él az uram, mellettem van. Ha sírtam, csupán a félelem miatt, hogy meghalhat. Eljött az a nap is, özvegy, özvegy Margit! Meghalni lett volna szép, az egyetlen normális dolog, vagy újra férjhez menni, de én másképp csináltam! Amikor magamra vettem a fekete ruhát, azt mondtam: egyetlen embert szerettem az életemben, az az uram volt, ő nincs, a férfi megszűnt az életemben. A halál gondolatát a fiam felnevelésének gondolata kergette ed, így aztán a napjaimat a gyárban a munka, otthon a gyerek felnevelésének gondolata töltötte ki. A fiam külsőleg is az én családomra ütött, önfejű, mint az ősei, olyan, aki ki akar törni a cigányságból, de nem önmagáért, a többit is magával akarja vinni. Sohasem tudja elfogadni, hogy ez lehetetlen, ebbe pusztul bele. Ettől akartam megóvni. „Tanulnod kell, te légy a legjobb” — mondtam neki. Nem engedtem a hegedű közelébe, cigányul nem beszélhetett. Az általános után gimnáziumba adtam, majd egyetemre került, bölcsészkarra. Gúnyolt érte cigány, paraszt a faluiban: — Mit akarsz a fiadtól, meglátod, hogy meg sem ismer utána, mert cigány vagy! — Azt akarom úgyis! — mondtam. — Akkor leszek boldog. Egyetlen cigányt se ismerjen meg, felejtse el ezt az utcát, hogy volt apja, anyja. Persze elküldhettem volna az általános után dolgozni én is a fiamat, mint a többi cigányasszony, én meg otthon tartottam volna a kötényemet, ide rakd a fizetésed, felneveltelek egyedül, megérdemelem, hogy most te tarts el! Hát nem! Küldtem utána a pénzt, hiszen mire kellett nekem! Levelet rendszeresen írt, én is gyakran válaszoltam, de az utcáról soha egy szót sem, mintha nem olvastam volna, hogy ez meg az után érdeklődik. Semmis dogokról írtam, hogy vagyok, mi van a gyárban, jutalmat kaptam, meg hasonlókat. Ha nyári szüni- dőban haza akart jönni, arra kértem, hogy maradjon ott, vállaljon inkább munkát, így segít rajtam is, nem keil annyi pénzt küldenem utána. Az első karácsonyról nem tudtam lebeszélni, hozta az ajándékát, de szerencsére vizsgára készült, így az alatt a pár nap alatt, míg otthon volt, a szobában maradt. Másodévtől pénzt sem engedett küldeni, mert írta, hogy szép ösztöndíjai kap jó tanulmányi eredményéért. Aztán gyérültek a levelei, és én még ritkábban válaszoltam. Az egyikben azt írta, hogy egy kislánnyal jár, szerelmes be515
