Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

irtó részleget. Munkatársam, illetőleg itt már főnököm, kiváló szervezőnek bizonyult, néhány év múlva több megyére kiterjedt a tevékenységünk, a fővárosra is, mert a patkányirtástól az export termékek fertőtlenítéséig sok mindennel foglalkoztunk. A szövetkezet bevétele hamarosan megduplázódott, közel száz emberrel dolgoztunk és nagy haszonnal, mert hihetetlen, hogy az állami, szövetkezeti üzemek milyen összegeket fizetnek egymásnak különféle szolgáltatásokért. A részleg dolgozói szépen kerestek a veszélyességi és éjszakai, kiszállási pótlékkal. Feltámadt az irigység, a helyi, megyei hatóságok mindent keresztbe tettek az utunkba, amit lehetett, a vizsgálatok egymást érték, a rendőrség is beavatkozott, eredmény nélkül, de idegtépő zaklatással. Akikor jött az összevonás másik téesszel. A főnököm új melléküzemágakat szervezett, élelmiszeriparit, gép- és faiparit, mindent a legnagyobb rendben és a törvényadta lehetőségek keretében. Nem egészen tíz óv elteltével már milliárdos lett az összevont szövetkezet magas hozamú melléküzemekkel. Természetesen számos új vezető munkatársra volt szükség, jöttek szívesen, még nagyüzemekből is a jobb kereset reményében. Egyszerre azután megindult a hatalmi harc. Milliárdon felül már érdemes tisztességtelen eszközökkel egymás fölé törtetni. Kegyetlen tusa következett, amit nem akarok részletezni, nem páratlan az országban, nem kivételes, de kegyetlen. Idegösszeroppanásokkal járt és itt három halottal is. Egy szívinfarktus, egy öngyilkosság, egy agyszélütés. Ez éppen az én főnökömet érte. Mire a törvény előtt tökéletesen tisztázta magát a hamis vádak alól, összeesett egy lépcsőháziban és vége lett. ötven évesen. No, mindegy, a nagyüzem él tovább, nem is működik rosszul.

— Üj világ születik — ismételtem én.

— Ügy, ahogy mondod — hagyta helyben Heribert. — Vér, verejték és szenny nélkül sosem ment az végbe az emberi történelem folyamán.

— Emlékmű pedig nem jár minden hősnek, vértanúnak sem.

— A bűnök viszont csak a sikerért bocsájtatnak meg.

— Ha a sikert is dl nem orozták.

E végső szentencia ismét Edité volt, hogy rímelhesen rá Heribert újabb bókja. Be is érkezett, szépen, kedvesen, harminc év korkülönbség messzeségéből.

Havas tájba érkeztünk, ami meglepő volt, hiszen délnek tartottunk. Ezen a télen szeszélyesen pásztázták hózáporok az országot. Néhány ujjnyi lehetett csak a hóréteg, maga az országút tiszta volt, majdnem száraz. Kicsit odébb rengeteg varjú lepte el a széles földtáblákat, még sűrűbben sétálgattak az útburkolaton. Lassítani kellett, mert lustán szálltak fel előttünk. Ugyanakkor a havas mezőn is bandukoltak, de nem menekültek, hanem károgva, vijjogva közeledtek. Üdvözletünkre, vagy ellenünk, nem is tudhattuk. Varjúfelhőbe kerültünk, Edit befogta a szemét, egy rémes filmre emlékezett a tévé Hitchcock- sorozatóból és csak mondta, mondta a gyilkos madártömeg rémtetteit. Már túl is jártunk a varjútengeren, de ő csak idézte a mű borzalmas részleteit. Pedig a mi varjaink ártatlanok, csak mérhetetlenül elszaporodtak az utóbbi időben és ami sok, az félelmes, legyen csúszó-mászó, négy lábú, madár, vagy ember.

Nékem egy régi magyar elbeszélés jutott eszembe a varjakról. Akkoriban is nagyon elszaporodtak s rászálltak a falvakra, az emberek rossz jelnek vették, annál is inkább, mert közelgett a századforduló, és az Isten ilyenkor számot vet magában.

— Mostanában — mondtam — százéves könyveket olvasok, leginkább Mikszáthot, meg Rákosi Viktort, a Sipuluszt. Rég letűnt akkor már a nemesség hőskora, mégis leginkább róluk szólnak, legföljebb még valamit a feltörő új

493