Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

gazdagokról, de azokról is bizonyos lekicsinyléssel, a puszták és falvak népei csak mint fák, bokrok, kövek az útjaik szélén. Pedig mennyit tudnak az or­szágról! Mennyit utaztak az akkori nagy hazában! Mandátumokon osztoszkodó honatyák, kaszinózó urak, kártya és fogadás, éhenkórász fiatal uracsok, keze­sekért szaladgálok, váltóhamisítók. Mégis elbűvölnek. Mivel is? Azt hiszem, a kedélyességükkel mindenekfölött. Lehet, hogy azért, mert a bölcs mosoly hiány­zik leginkább a mostani könyveinkből. Haragszanak az írók manapság. Heribert, ezt helyetted mondom, mert te bölcs öreg vagy, én meg csak költő. — Isten mentsen a bödcs öregségtől. Addig élek, míg tépeiődöm. — Addig meg ne is mond öregnek — figyelmeztetett Edit. Zsuzsa pedig visszatért a varjakhoz. — Félek, ha ezek a megsokasodott kányamadarak világvége hangulatot te­remtettek a múlt század utolján, mire véljük ijesztő szaporodásukat az ezred­forduló előtt? •— Ezer évvel ezelőtt tele volt a világ iszonyú jóslatokkal. — Most effélének nyoma sincs, pedig már nem sok van hátra. — Mert megszeppentünk. A misztikus játszódásnak vége. A földi élet tel­jes pusztulásának lehetősége tudományosan van megalapozva. — Hozzá még földi hatalmak kezében vagyunk, s nem az Istenében. — Azért mi mégiscsak játsszunk! — kapott az alkalmon Edit. — Tartsa fel a kezét, aki hiszi, hogy túléljük a kétezredik évet. Kicsit bizonytalankodva felemeltük jobbunkat, egyedül csak Heribert lel­kesen, majdnem kibökte a kocsitetőt. — A kibicnek semmi sem drága — jegyeztem meg reá tekintve. — Ti nem hisztek — felelt Heribert —, csak féltek a haláltól. Görbén emel­kedő kezetek, mint a békaláb. Én nem magamért, az emberiségért voksolok, de legalábbis a hazáiért. Mit tehetek mást én, Franklin Heribert, mint hogy hi­szek, és ne gondoljátok, hogy ez semmi. A milliók hite nagy erő. Nem félni kell, hanem hinni. A hitük vesztetteket elemészti a kór, nincs orvos, aki segítsen rajtuk. — S ha nincs atomhaiái, ez a nép akikor is elfogy, úgy jósolják a legoko­sabbak. — Ne essetek a számok rabságába, tekintsetek a minőségre is. A mi né­pünknek szavazati joga régesrég óta nincs. Nem voksokkal, hanem verejtékes munkával és ésszel szavazott az új évezredre, korrigálta a rajta elkövetett bűnöket, ballépéseket. Megijedtek hát éppen olyan korszakban, amelyben végre nincs kizárva senki a felemelkedés lehetőségeiből? Persze a sült galamb nem röpül senkinek a szájába, ám a kiválasztódás tízmilliós tömegből történik, és nem annak néhány kiváltságos tizedéből. A létért való küzdelem harctere az ország, de ebben a küzdelemben megsokszorozódtak a résztvevők. Ennyivel hát többen vagyunk. A sikerért való küzdelemben mindenek felett. — Éljen Harry a rendíthetetlen hitével! — tapsolt Edit. — Éljenek az örök Heribertek és sokasodjanak — toldotta Zsuzsa, de ő nem tapsolhatott, mert legalább egy keze a kormányon kellett maradjon. Né­kem viszont két szabad kezem volt, hát csattogtattam. — Éljenek a hívők, mert józan ésszel elképzelhetetlen, hogy az ember fel ne használja a markában lévő fegyvert. Halálfélelmében. Ezzel — úgy hittük — letértünk a Nagy Sír partjáról, mert Dombóvár alá érkeztünk, de Edit újra kezdte. Éppen a nevezetes várra emlékezve. — Nemrég lektoráltam egy terjedelmes regényt, a törők világról. Ügy lá­494

Next

/
Oldalképek
Tartalom