Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

ugyancsak elsorvadt a változó időkben. Tudvalévő, hogy egyik növekszik, a másik fogy, sorsa áldás, vagy átok, részecskéje az országos gondoknak. Pedig mostanában magányos éjszakáimon, ha összerakosgatom emlékeimet arról a községről, azon csodálkozom, milyen szuverén életét élt, és milyen szépséges rendben. Református falu volt. A kora reggeli könyörgésre hívó harangszóra szoktam ébredni. Mire kiszaladtam, élettel volt tele az utca. Kürtőit a kanász, a kapuk megnyíltak, disznók, malacok áradtak ki rajtuk, csomóra verődtek szépen, aztán másféle hangszeren jelentkezett a gulyás, előballagtak méltósággal a kijáró szarvasmarhák. Port vert, míg elvonult a csorda, a gulya, s míg leült a por, a kapukban rövid tereferére összeverődtek az asszonyok, kezükben pálcával, seprővel, amivel éppen útnak indították az állataikat. Elvonultak a mezőre induló szekerek is, a megtisztult légben a kemencékből frissen kiszedett kenyér illata szállongott. A reggelt meg az estét szerettem legjobban, nem mulasztottam el megcsodálni a hazatérő okos állatokat, ahogy megtalálták kapujukat, óljukat, istállójukat. Alkonyaikor a tejes kannákkal libegő lányokat, egy sem indult erre az útjára akárhogyan, csak csinosan, nem ünneplőben, de takarosán. Szertartása volt a szombat délutáni takarításnak. Suhogtak a nyír- ágseprők. Virágvasárnap előtti héten mész illata szállt, hosszú nyelű meszelők pásztázták a tűzfalakat, kiviiágosodott az utca. Fehér tomácos házak sorakoztak végig egymás mellett. Nem a gazdaságban hivalkodó cifra kerítések, hanem a hófehér tisztaság köszöntötte a közelgő ünnepet. Abban a faluban akkor volt cipész, szabó, asztalos, bognár, kovács, s megszőtte a takács a rokkán pörgetett házi fonalat, volt olyan család is, ahol apáról fiúra szállt a foghúzás tudománya. Nem szökött el egy mester sem, ha éppen megcsappant egy kicsit a munkája. Tette a magáét a pap, a jegyző, a bíró, a tanító. Ha nem jól tette, hát magára vethetett a község, mert nem jót választott. No, nem álomkór ez, ne féljetek, csak nehezen törődöm bele, hogy a falvak afféle külteleki településekké válnak. Tudom, világjelenség, egye fene.

— Ne feledjük a hárommillió koldust a latifundiumok országában — szóltam én, nehogy elragadja képzeletüket egy dunántúli kisbirtokos község emlékezete.

— Tudom, tudom — sietett a felelettel Heribert —, a rongyos szegénységnek vége, a régi paraszti életformának vége, a falusiak előtt megnyíltak a kapuk, nagyüzemi dolgozókká váltak, sok-sok megírt joggal felruházott, szakosított, képzett dolgozókká, sokan köztük jó vezetőkké, menedzserekké, világutazókká hivatalos ügyekben, szorgos hivatalnokokká mások, mert azokra is szükség van. Üj világ születik, mindent értek.

— Csakhogy gyakorta fájdalmas vajúdással, nem ritkán halált osztó gyötrelemmel — hangzott váratlan a kormány mellől.

— Nocsak! — figyeltünk rá csodálkozással.

— Van némi tapasztalatom téesz ügyben — folytatta Zsuzsa. — Ha valaki nem tudná, képzettségem szerint vegyész vagyok, de meguntam a fehér köpenyes keringőt a pipetták és lombikok között a laboratóriumban, elhatároztam, hogy keresek valamilyen szabad foglalkozást. Ez még a maszekság hőskorában volt. Elmentem egy Köjál-tanfolyamra, ahol gázmesteri oklevelet szereztem. Poloskairtással akartam foglalkozni. A tanfolyamon megismerkedtem egy középkorú mérnökkel, aki hasonló meggondolásokból akart családja sorsán lendíteni. Az ő véleménye az volt, hogy nem érdemes maszekoskodni, a termelőszövetkezetek melléküzemeiben van a jövő. Kerestünk egy szerény szövetkezetei, az elnök belénk helyezte bizalmát, s alakítottunk ott egy kártevő492