Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)
na jelenlétük. Számszérűségük sem elhanyagolható, nem bizony. Ilyen háttere az elszármazott zsidóságnak nem volt sehol. Népi hátterük lett a Kárpátmedence. Nagy népi háttér nélkül nincs olyan kirajzás, mint amilyen innét indult el. Nézzetek körül a világban Amerikától Izraelig s nem csak a pénzvilágban, nem a nagy ipari vállalkozásokban, nemcsak Hollywoodban, hanem a tudományokban. Véletlen talán, hogy tőlünk kerültek ki az atombontás nagy tudósai? Bizony, nem véletlen és nem írta meg, sem zsidó, sem más. Övék volt a sajtó, a könyvkiadás, de nem akarták, nem és nem. — Érthető. .. — De meg nem bocsátható, mert általa érthetetlen két évszázad magyar történelme. A korszakok feledésbe merüléséért pedig nem a tudós történészek felelősek, hanem az alkotó művészek. Ekkor már túl Törökbálinton, az autópálya unalmában jártunk. Ilyenkor jut eszükbe az utasoknak, hogy túl korán keltek, és az ernyedés következik. Ám engem éberen tartott a nagyméretű fekete asszony réme. Ügy éreztem, szólnom kellene a talányos eseményről. Csakhogy semmi kedvem nem volt felidézni nyomasztó figuráját, szőke szépségként jelenítettem meg. Előfordul ilyesmi a költővel. Ettől eltekintve a teljes hűségre törekedtem onnantól fogva, hogy: „Vigyázat! Lépcső!” Legfeljebb némileg kiszíneztem a minden kéjt ígérő alkalmatossággal ellátott langymeleg lakását. Holott köziben éppen az jutott eszembe erőszakos praktikájáról, hogy talán cigányasszony lehetett. Végül feltettem a kérdést, mintegy hangosan gondolkodva: vajon miféle titkok felfedésétől eshettem el? — Nagy kéjmám ártól — kacagott az egyik asszony. — No, de hajnali hétkor? — Elképzelhető a nonstop orgia. — Esetleg kollektív ópiumszívás, vagy más narkós bűnbarlang. — Hogy mik vannak már a mi ezerarcú fővárosunkban! Ügy tetszett, nem fogják fel teljes komolyságában a megrázó esetemet. Kár volt szőke szépséggé lágyítanom Ursulát. Mégis: Zsuzsának hirtelen eszébe jutott valami. — Egy munkatársam felesége taxira várakozott a körúton, úgy tizenegy óra tájban éjjel. Taxi nem jött, de megállt egy férfi s felajánlotta, hogy küld egy magánkocsit. Meggondolatlanul elfogadta az ajánlatot, belibbent a gyönyörű nercbundájában a hátsó ajtón, meglepődött, hogy a másik oldalon ül egy férfi. De mielőtt szólhatott volna, beugrott utána még egy ember. A kocsi indult. Két Oldalról lefogták a kezét, egy csomó vattát szorítottak a szájához. Aztán semmi. Néhány óra múlva a Köztársaság téren egy bokor alatt ébredt egy szál bugyiban és egy melltartóban. Semmi más. Sikoltozott és rohant. Valakik elfogták, mert őrültnek vélték, és hívták a mentőket. Sem bundája, sem ruhája, sem táskája. — És a rendőrség? — Minden bizonnyal keresi a tetteseket. Mintha letaglóztak volna bennünket. Míg vezetőnk előadta e történetet, kissé llazított. Megelőzte Ladánkat egy bolond dömper, megrakva kaviccsal, de olyan sebességgel, hogy hullatta ránk a sódert. Szerencsére nem törött be a szélvédő üveg. — Ez is bűntény — mondotta Heribert. — Olyan idejétmúlt, olyan ócska, mint a vetkőztetés. Kicsit sajnálgattuk a nercbundát és a szegény megtámadottat. 489
