Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Kiss Gy. Csaba: A közép-európai identitás útvesztőjében - Grendel Lajos Éleslövészet című regényéről - külföldieknek
az elbeszélő nem az. Nincs tehát a műnek hagyományos értelemben vett cselekménye egymást követő (és egymásból következő) események szerkezetével. Az elbeszélő nem egy alkalmas magaslati pontról pásztázza át teremtett világának vidékét. Nem koherens és egységes ez a világ, hanem inkább töredékes, nem egyszerűen áttekinthető térről és időről van szó, hanem bonyolultan rétegzettről, helyszínek látszólag logikátlan váltogatásáról, háromszáz és har- mincegynéhány év ezelőtti, valamint az elbeszélés idejében zajló történések ösz- szejátszásáról. Nem hagyja a regény olvasóját fél figyelemmel siklani a sorokon, állandóan reflexiót kíván tőle, helyeslést vagy ellenkezést, újra és újra ki kell billennie a gondolatoknak a megszokott és kényelmes asszociáció-pályákról. Ha röviden kellene elmondani, miről szól végül is ez a regény, talán egy nyomozás történetének mondhatnánk. Elindul elbeszélőnk a közép-európai útvesztő kijáratát megkeresni. Figyeljük meg, sajátmaga is él ezzel a kifejezéssel: . . az elbeszélő is mondhatná, hogy ő is elrontott mindent, bár hogy hol és mikor, azt kinyomozni mindig roppant nehéz, mert sok-sok eseményt kellene (össze) visszapörgetni ahhoz, hogy napfény derüljön kegyes öncsalásokra és jó szándékú hazugságokra.” (74. 1.). Az útvesztőben bolyongó vándor a kudarcokra, tévutakra keres magyarázatot a történelemben, mindenekelőtt szülővárosa és családja múltjában, egészen vissza a török időkig (1663), a második világháború végéig, továbbá felnőtté válásában, saját gyermek- és ifjúkora eseményeiben, illetőleg abban a jelenben, amelyben irodalmi ambíciókat tápláló értelmiségi egy nem túl nagy számú közép-európai nemzeti kisebbség tagjaként. Nyomozást mondtam és vándorlást, de nemcsak helyszínek sűrű váltakozásáról van szó, hanem töprengésről és önvizsgálatról is, vagyis nyomozónk, illetőleg vándorunk (esetleg mind a kettő) sajátmagát vallatóra fogja, sőt még magát azt a közeget is, amelyen keresztül átadja nekünk, olvasónknak tapasztalatait, kutatásának eredményeit. Tehát tudja, hogy nem juthat el messzire, ha önmagáról nem tudja, kicsoda. És azt is, hogy a kifejezőeszközök, a stílus sem ártatlan és közömbös; ha nem nézünk a körmük alá, ellenünk fordulhatnak, és nemhogy nem segítenek tisztán látni, hanem kifejezetten akadályoznak benne. Az elbeszélő „leszámolásai” (ezek a fejezetek) egyszerre vonnak kérdőre múltat (közösségit és egyénit) és irodalmi konvenciókat. Ahogy a történelmi események interpretációja gyökeresen különbözhet a följegyzők álláspontja és szándéka szerint, úgy az elbeszélő sem hitegetheti azzal magát, hogy megtalálta a végső igazságot, vagy hogy az útvesztő kanyarulatait, kifürkészhetetlen zsákutcáit egyenesnek és könnyen meglelhető kijáratnak mutathatja. Az Éleslövészet elbeszélője leszámol többek között történelmi mítoszokkal, az egyenesvonalú fejlődés, a múltbeli események egyszerű kiismerhetőségének illúziójával, az emberi önáltatás különböző mechanizmusaival, és leszámol irodalmi formákkal is, elsősorban persze azzal a múltszázadbeli és a magyar irodalomban sokáig kísértő regénnyel, amely dölyfös önelégültséggel vélte uralhatónak, átláthatónak és kedvére alakíthatónak a valóságot, amelyben az elbeszélő megingathatatlan volt, célratörő és az igazság birtokosa. A közép-európai útvesztőben bolyongó vándor dilemmáinak jobb megértéséhez szükséges dióhéjban néhány sajátos fogalmat megmagyarázni. Az egyik a határvidék, a másik a nemzeti kisebbség, a harmadik a magyar nyelvű irodalmak fogalma. Közép-Európáról találó képet alkotott vagy másfél évtizede egy másik pozsonyi magyar író, Tőzsér Árpád: a homokóra nyakában vagyunk, írta, a történelem korszakonként (ami jelenthet évszázadokat, de évtizedeket is) megfordítja a homokórát, s akkor megint ellenkező irányba áramlik a homok. 477
