Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hubay Miklós: "... ugyanazon a planétán élünk - "Felszólalás az Európai Kulturális Fórumon
liberalizató-1 tett.) Ezt a valószínűtlenül magas számot nem lehet mással magyarázni, mint azzal a ténnyel, hogy a fiatalok számára a költő és az író szava — pláne ha ezt az író magyarázza nekik — gazdag értelemmel látszik teljesnek. És kíváncsiak ezekre az üzenetekre. Igen, a fiatalok — hogy az egyik itt elhangzott felszólalásra reflektáljak — nem csak a mass-médiára figyelnek. Elnök Űr, elnézést kell kérnem: a bemutatkozásom kissé hosszúra sikerült, de az író nemcsak a műveivel, hanem a maga teljes szeméiyiségével is jót áll azért, amit mond, és szeretném, ha ebben a társaságban, amelynek nagyobb része előtt műveim ismeretlenek, a szavam mégis személyes hitelt nyerhetne. Ha életemnek ez az ingázó formája paradoxonnak hat, csak azért van, mert Európa jelenlegi kettőbe-szakitása az igazi paradoxia. Sőt: abszurdum. Abszurdabb, mint a legabszurdabb dráma. És nem is csak felosztottsága miatt, amely nem kevésbé anakronisztikus mint volt a harmincéves háború idején a protestáns és a katolikus fejedelmek gyilkos konfliktusa, hanem azért is, mert nem tudunk szerte Európában olyan városba menni, amelyre ne volna irányítva legalább egy rakéta robbanófeje. Ezt a gondolatot nem folytatom, mert az Apokalipszis ma már belletrisztikai effektus lett, és a róla szóló beszéd az elbagatellizálásának egy módja. Legföljebb annyit, hogy írói munkámmal feltehetően nem keresek annyit, mint amennyit az adózó népek spendíroztak arra, hogy világkonfliktus esetén ne maradjak életben én sem. Nem egyszer felmerült itt, tegnap is, a fiatalság jelenlétére az igény. Beszéltem imént az olasz fiatalokról, akikben erkölcsi támaszt (vagy mondjuk inkább: szárnyakat) nyertem. Hadd hozhassam ide egy fiatal magyar költőnek tanúságát, egybehangzó az olaszokéval. Arról a lázas migrációról szól, ami a fiatalokat minden nyáron elfogja, hogy hátukon hatalmas zsákokkal keresztül-kasul utazzanak a határokon. (Annak a tizenkilenc magyar irodalmi folyóiratnak — amelyről Jovánovics Miklós beszélt — legjelentősebbikében, a Kortársban jelent meg, a legfrissebb novemberi számban.) Kántor Péternek hívják a költőt. Fiatal ő is, mint akikről ír. Nyár van, jönnek seregestül a vándorok messzi földről megszólítanak az utcán: Bitte, étterem! körülfognak a metrón vonulnak fel a képtárakban, azonosításra várva, egy jelre kapuk elé, lépcsőkre roskadva néznek maguk elé közülük egyesek már több éve járják a világot akár egy roppant ABC áruházat, ahová a Láthatatlan küldte őket homályos követelésekkel: Ugorj csak, fiam, lányom! háznyi zsákkal a hátukon, indiai ingben, farmerban tigrisfog amulettel a nyakukban, pecsétgyűrűvel az ujjúkon hétmérföldes csizmákban, sarukban, kezükben térképeikkel. . . Es ősszel amikor lejár a szabadság, megeresztik a vizet a kádban, bekapcsolják a mosógépet, egy óriás sóhajtás egész Európa, október vége ... még kapsz valahonnan a bolygó távoli csücskéből egy levelet: Jó tudni hogy vagy és hogy ugyanazon a planétán élünk, te és én, de ezt igazán csak a gitáromon tudnám eljátszani, Ayala. A jelenség, amelyről Kántor Péter írt, úgy is felfogható, mint egy népszavazás a világ abszurduma ellen. A fiatalok nem fogják sohasem elhinni, hogy a fegyverkezés az ő érdekükben van, hogy a határok az ő érdekükben vannak. De azt elhiszik, hogy a költők az ő érdekükben írnak. 450
