Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hubay Miklós: "... ugyanazon a planétán élünk - "Felszólalás az Európai Kulturális Fórumon
HUBAY MIKLÓS „...ugyanazon a planétán élünk” — Felszólalás az Európai Kulturális Fórumon — író vagyok. Drámaíró. Ehhez hadd fűzhessem hozzá, hogy a drámát különleges nagy feladatra termett műfajnak tartom — ezt az igényt a görög drámaíróktól tanultam —, és ez az igény egyre inkább szembeállít engem a magyar színigazgatókkal. Megtévesztően hasonlítanak Goethe színigazgatójához a Faust előjátékában. És írtam néhány esszékötetet. Ezekben is a dráma kérdéseivel foglalkozom, ami számomra — az előzőekből következően — azt jelenti, hogy nem veszíthetem szem elől az emberi létezés kérdéseit, mint amilyen a kiszolgáltatottságunk különféle hatalmaknak, a végzetnek. Az a drámám, amit most játszanak a Nemzeti Színházban, arról szól, hogy az öreg Freud Zsigmond, 1938- ban, Bécsből (ahova Hitler már bevonult) elindul London felé, de az úton azt álmodja, hogy a vonat visszatér vele Bécsbe — talán ottfelejtett valamit? —, s Bécsben 1914 nyara van, és még talán meg lehetne akadályozni az első világháborút, s mindazt, ami következik utána, a másodikat, a harmadikat. Freud álmában az öreg Ferenc Józseffel küszködik, hogy kicsikarjon egy olyan 20. századot, amit érdemes lesz végigélni, és aminek a feltételei 1914-ben legalább annyira megvoltak az európai kultúrákban, mint amennyire megvoltak egy világháborúnak. Elnézést kérek, hogy egy művemet, a legutolsót, elmondtam, de így meggyőződhetnek róla, hogy a gondolatok, amelyek mint drámaírót foglalkoztatnak, nem állnak távol azoktól, amelyekkel itt mint delegátusok foglalkozunk. Tizenkét év óta tanítok magyar irodalmat a firenzei egyetemen, és igyekszem megtanulni diákjaimtól közben az olasz nyelvet. Rendkívüli elégtétel számomra, hogy túl „az emberélet útjának felén” új nyelvet tanulhattam, és hogy állandó kontaktusban lehetek az olasz fiatalsággal, amelynek intelligenciája, humanizmusa és szépsége az utóbbi évtizedben szellemi érzékenységem ébrentartásához és írói munkám stimulálásához nagymértékben hozzájárult. Most lesz négy éve, hogy megválasztottak a Magyar írók Szövetsége elnökévé (mint azt már Jovánovics Miklós barátom, az írószövetség főtitkára előadásából hallhatták: három fokozatú, titkos szavazással); a magyar írótársadalom bizalmának e jele megtisztelő volt, de az olaszországi katedrát nem adtam föl: így azóta sűrűn utazom oda-vissza Budapest és Firenze között. A francia azt mondja az ilyen utazgatásokra: „faire la navette”. A kifejezés a takácsmesterségből való. Vállalom a kifejezést, én is úgy érzem, hogy segítek összefércel- ni, összeszőni ezt a kettébetépett Európát. Hogy úgy mondjam: egzisztenciámban érzem Európa egységét... A Magyar írók Egyesületének választott elnöke vagyok és egy olasz egyetem tanára. Egy szocialista és egy kapitalista állam — hogy úgy mondjam — vállvetve tart el. Én ebben nem érzek ellentétet — és nem éreznek ellentétet sem magyar íróbarátaim és legkevésbé sem olasz diákjaim, akiknek a száma az utolsó években megsokszorozódott. A most lezáruló tanévben mintegy 800-an vizsgáztak az én bizottságom előtt magyar irodalomból. (Persze jó részük esame 449
