Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)

redezettségre. Most már, ugye, kivehető a ziháló tüdő, s tudjuk, hogy a fáradtság miatt nem emelkedik fel a térd, emiatt hiányzik a mozdulat lekerekítése, zártsága; bukdácsoló, csúszkáló, torz lépéssor, melyről soha nem lehet tudni, hogy melyik az elbukás előtti utolsó mozdulat. Utolértem, és megfogtam a karját, a zihálás egészen eltorzította az arcát, a szemüvege megint teljesen bepárásodott, verítékezett, s látszott arcán a csípős por nyoma is. „Kitti, ez így nem megy!” Letérdeltem az egyik barázda szélére: „Ülj a nyakamba!” Könnyű volt a teste, de így is csak úgy háromszáz métert tudtam egyhuzamban szaladni, azaz inkább gyorsan bukdácsolni vele, utána együtt futottunk egy rövid ideig. Futás, térdelés, fel, térdelés, le, futás. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Egy- szercsak megpillantottam a többieket, amint minket messze megelőzve kanyarogtak a következő domb alatt. Amint az útirányt latolgattam, a domb oldalában megpillantottam az állomást: ebben a ritmusban még negyven perc, de már én is hallottam a fülemben a vér zaját, azt a jellegzetes, tompa pufogó hangot. Ekkor felébredt a párduc, és hideg, kegyetlen nyugalom fogott el. A hátralevő szakaszt úgy tettük meg, hogy alig kétszer álltunk meg pihenni, s fölfele a dombra egyszer sem — már hallottam a mozdony búgását. Éppen csak felszálltunk s lerogytunk egy régi típusú kupé bőrpamlagára. Fogtam a kezét, amíg teljesen meg nem nyugodott. Elmosolyodott.

Giorgio Amrinderrel azóta sem találkoztam. Sem vele, sem a másokéban felvillanó arcával. De kétségtelen, hogy valamelyik kontinensről, vagy talán az emlékeimből, s lehet, hogy már onnan sem: valamit üzent nekem akkor éjjel; de ott a nagyobb összefüggést még nem tudtam felfogni. Most inkább csak sejtem még, hogy valószinűtlenül rövid ideig kezemben volt egy másik életem kulcsa.

Le kellett volna ülni egy teknősbéka-hát alakú rögre a fényes őszi szántó szélén.