Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)

tetszünk neki, azt hiszem. Minket vádol." „Dehát szóltunk mi hozzá egy rossz szót?! Még székkel is megkínáltam, emlékszel?” „Ennek az mindegy. A lényeg, hogy rendes emberek vagyunk.” Nem vagyok egy beképzelt fráter, tudom én, hol a helyem és tudom, hogy ne avatkozzam a nagyok dolgába, de most egyre világosabban éreztem, itt az idő, meg kell mutatnom, ki is vagyok valójában. Mert ez már több, mint elég. Soha nem akartam én hős lenni, de most megértettem, hogy nincs más választásom. Muszáj. „Konstancia — szólaltam meg a helyzethez illő komolysággal. — Most megcsinálhatjuk a szerencsénket.” „Jaj, Zbigniew, csak nehogy belekeveredj valamibe.” Oda sem figyeltem erre a sá- pítozásra. „Szedd össze a két hátizsákba azt, ami belefér. És egyáltalán: szedjük össze a sátorfánkat. Ezt jelentenünk kell.” „És mi lesz a lakásunkkal? Te mondtad, hogy. ..” „Lesz másik. Ne félj. Ha én majd, ezek után, azt mondom az illetékeseknek, hogy kell egy ötszobás, akkor ötszobás lesz. Világos?” „Ötszobás?! — rémüldözött Konstancia. — Jaj, Zbigniew, én félek.” „Én nam — fojtottam belé a szót. — Indulhatunk?” Készen voltunk egy perc alatt, s mikor kiléptünk a kapun és megláttam ezt a sokat tűrt, szerencsétlen, végveszély előtti várost, hirtelen nagy forróság tört rám, belülről érezvén azt a hőséget, amit a hórihorgas szánt neki. Nem mondom, az idegességtől a torkomban dobogott a szivem, a fülem zúgott, és kiszáradt a szám; de tudtam, már csak néhány perc, és túl leszek rajta. Csupán azt sajnáltam — és sajnálom azóta is —, hogy a hórihorgas akkor nem volt odahaza, s nem láthatta koszos kis odúja ablakából, amint — tán kissé emberi gyöngeségből, mindegy ez most — akaratlanul is kihúzom magam, mert akkor fölírhatta volna valamelyik mocskos füzetébe: ügyünk Zbigniew miatt elveszett. Hiszen lehet — én legalábbis nem tagadom —, hogy Zbigniew egy porszem, de sokan vagyunk, és sok porszemből — rá egy kis eső — lesz a föld.

406