Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)
sának. Ám nagyon nehezen jutottam előre: a papírokon s a füzetekben — amennyire meg tudtam ítélni — fizikai számításokat találtam, számok, képletek s számomra érthetetlen ábrák zűrzavarát. Legalább ennyire meghökkentem, amikor megnéztem könyveit, mert a borítókon ilyen címeket láttam: Az önkéntes tűzoltó kézikönyve Tűzvédelmi alapismeretek Tengerpartunk időjárási viszonyai Meteorológia I—II. Tűz és víz — Hasznos tudnivalók légoltalmi alakulatok számára vagy ilyesféléket. Mi az ördög ez? Bevallom, bosszankodtam, mert éreztem, itt a megoldás, talán éppen ez itt a kezemben, mégsem értek az egészből egy mukkot sem. Konstancia ekkor odalépett hozzám, s tanácstalanul a kezembe nyomott egy papírdarabot. „Nézd, mit találtam a padlón.” Fölül egy mondat át volt húzva („Évek óta riszáltok egy képzelt színpadon, és nem tudjátok, mint ahogy sohasem fogjátok megérteni, hogy ez a színpad mocskos takonyból van.”), alatta pedig ez állt nagy, nyomtatott — girbegurba — betűkkel: „A történelem ben csinálni valamit annyi, mint dagonyázni a takonyban.” „Te érted?” — nézett rám értetlenül Konstancia. „Nem én. De nézd meg ezeket!” — mutattam a füzetekre meg a könyvekre. Ám neki sem sikerült kisilabizálnia belőlük semmit, így aztán már csak véletlenszerűen turkáltunk a papírok között, amikor egyszercsak egy keményfedelű füzet került a kezünkbe. Az első oldalon mindössze ennyi állt: LÁNGBAN ÁLLNI, s alatta apró betűkkel: „Utolsó felvonás”. „Á! — mondta megkönnyebbülten Konstancia. — Ez valami író, szerintem.” „Nem, nem :— ráztam meg a fejem, s belelapoztam a füzetbe. — Itt is csupa szám meg képlet... Ez meg itt. . . nézd . . . mintha valaminek a térképe volna ..Konstancia összeráncolta a szemöldökét. „Nem a város térképe ez? — mutatott az egyik vázlatra — Ez itt egészen olyan, mint a Gtowne Miasto . . . Ez meg . ..! A Stare Przedmiescie! Mit akarhat ezekkel? És mik ezek a ... nyilak itt? Meg .. . nézd ... itt. . .?” Hirtelen — mint egy igazi regényben — fény gyulladt ki az agyamban. Ismertem ezeket a jeleket. „Szélirányjelzések, azt hiszem.” A füzet végén megtaláltuk a város teljes térképvázlatát is, itt-ott, körben, elszórva pirossal bekarikázott ikszekkel, s amikor eljutottunk ennek a — most már biztos voltam benne: — őrült irománynak a végére (ahol néhány összeadás, valamint egy leltárszerű följegyzés állt Olaj, petróleum címmel), már tudtam, vagy legalábbis sejteni véltem, miről van szó. „Konstancia! — mondtam szigorú hangon. — Ne nyúlj semmihez! Gyerünk innen! Azonnal!” Szinte futottunk. Ö azért, mert nem értett semmit, én meg azért, mert értettem. „Feketéző?” — kérdezte otthon Konstancia. Hallgattam. — „Mondd már!... Valami titkos ügynök?” „Micsoda egy ostoba liba vagy te, Konstancia!” — csúszott ki véletlenül a számon. „Mért mondasz nekem ilyeneket? — görbült le erre — persze — a szája. — Én nem csináltam semmit.” „Hát még mindig nem érted?” — förmedtem rá, pedig igazából nem is rá haragudtam. Egyszerűen — nem tagadom — egy kicsit meg voltam ijedve. „Nem ... — mondta erre ő, s elpityere- dett. „Hát nem érted, mit akart például azzal mondani, hogy »lesz itt még melegebb is«? . .. Meg az a rengeteg fa . . . meg az olaj . . . meg a térképek ... meg a . . .” „Mit? Ne kínozz már legalább!” „Fel akarja gyújtani a várost.” Sokáig ültünk szótlanul az asztalnál. Bennem kavargóit minden. Próbáltam elhitetni magammal, hogy tévedek. Gyorsan bekapcsoltam a rádiót. A hírekig, úgy látszik, volt még néhány perc, katonazenét sugároztak. „Miért mondta, hogy maradjunk itt, akármi lesz is?” — szólalt meg Konstancia. Sápadt volt. „Mi sem 40Ö
