Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)

szerint „nagyon úgy néz ki, mint aki készül valamire”, márpedig nekünk egy ilyen alakkal — mondanom sem kell — nem lehet kapcsolatunk. Egy kimerült és begőzölt szabadságharcos! Más se hiányzik! Konstancia egyenesen azt javasolta, hogy amilyen hamar csak lehet, költözzünk máshová, ne várjuk be, amíg a fejünkre hozza a bajt. Nekem azonban az volt a véleményem, hogy egy ilyen fontos döntést, tél előtt — itthagyni ideiglenes szállásunkat, felszámolni ezt a szobácskát, ami szinte már egyet jelentett nehezen kiharcolt nyugalmunkkal és biztonságunkkal — mégsem alapozhatunk puszta előérzetekre és ösztönös benyomásokra, még akkor sem, ha néhány jel — s főként ez a rengeteg fa az udvaron — szinte kétségbevonhatatlanná teszi, hogy a hórihorgassal kapcsolatban derűs végkifejletre semmiképpen nem számíthatunk. Végül aztán abban maradtunk, hogy az első adandó alkalommal megpróbálunk a nyomába eredni, és mindenképpen kiderítjük, ki fia-borja és mire kell felkészülnünk. Arra riadtam föl, hogy Konstancia simogatja az arcomat. „Ébredj, Zbig, ébredj!” „Mi az? Valami baj van?” — ültem fel ijedten. „Most ment el. A Radunia kis hídja felé.” Égy pillanat alatt kiment a szememből az álom. „Mi?! Itt lakik?! Ö is . ..?! Jézusom!” „Itt bizony! — bólogatott Konstancia. — És erre nem is gondoltunk!” „Várj, felöltözöm.” Már hajnalodott, de a lépcsőházban meg a folyosón még alig láttunk valamit. Bármilyen kísérteties volt is azonban a fény, izgatottságunkon nem tudtunk úrrá lenni. A nyomozást a földszinten kezdtük, s lakásról lakásra bejártuk az egész épületet, még a padlásra is felnéztünk, ám egyetlen áruló nyomra sem sikerült rátalálni, noha most már bizonyos volt, hogy rejtekhelye itt van valahol. Enélkül azonban — tudtuk! — nem léphetünk tovább: meg kellett keresnünk azt a titkos pontot, amelyből a hórihorgas fölénye megsebezhető. Természetesen nem lehettünk biztosak abban, hogy jó irányban kutatunk, ám valami azt súgta nekem, hogy ha az odúját megleljük, már nem járunk messze a céltól. „A pince! — mondta akkor Konstancia. — A pincéről egész megfeledkeztünk! Az nem jelent semmit, hogy mi nem tudunk róla. Nem is kerestük még. Egy ilyen házban kell legyen pince is. Gyere, nézzük meg!” És Konstanciának valóban igaza lett, az épület túlsó oldalán megtaláltuk a pincelejáratot; de csalódtunk: nagy mennyiségű gázolajon kívül (lehetett vagy száz hordó is odalent) nem sikerült nyomra jutnunk. Persze, ez a töméntelen olaj önmagában igen meglepő volt, s valószínűnek látszott, hogy összefügg a hórihorgassal. Ügy éreztük, már kétségtelenül többet tudunk, csak épp még nem értjük azt, amit tudunk. Így van ez az élet más területén is, az ember kezében ott az egész gombolyag, csak nem tudja kibogozni. Elbizonytalanodtunk. Szótlanul, lehajtott fejjel tértünk vissza szállásunkra, s bár nem voltunk még éhesek — tán nyolc óra sem volt —, nekiláttunk a reggelinek. „És mi van akkor — jutott az eszembe hirtelen —, ha nem ebben, hanem valamelyik szomszédos épületben lakik? ...” „Ä, nem — hűtött le Konstancia. — És a farakások? És az olaj?” „Lehet az puszta óvatosságból is.” „Nem hiszem — rázta meg a fejét Konstancia. — De azért megnézhetjük.” Én sem bíztam túlságosan benne, hogy elképzelésem igazolódik, annál nagyobb volt hát meglepetésünk, amikor rögtön mellettünk, egy első emeleti lakásban rátalálunk búvóhelyére. Az előszoba s a konyha itt sem árult el semmit, nyilván ugyanaz az elővigyázatosság vezette, mint bennünket annak idején; de a belső szobában fel volt seperve a padló, az egyik sarokban vaságy, a másikban egy hokedlin lavór állt mocskos vízzel, s az összegyűrt takarók elárulták, hogy nemrég még aludt itt valaki. Közvetlenül az ablak előtt, egy asztalon papírok, füzetek, könyvek hevertek nagy ösz- szevisszaságban, s oldalt egy vastag templomi gyertya állt, nyilván főként éjjelente tartózkodott itt. Szóltam Konstanciának, álljon az ablakhoz, nehogy egyszercsak meglepjen bennünket, aztán nekikezdtem az iratok tanulmányozá404