Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)
vagy komolyan csinálja. Mindenesetre összeszedtem magam. „Aztán ... mi járatban . . . vagyis hogy minek . . . köszönhetjük ...?” „A hétszázát! Majdnem kiment a fejemből!” — ült föl erre hirtelen, s elkezdett a zsebében kotorászni. („Tudtam! — hasított belém. — Tudtam! Most jön a papír . . .”) Nagy megköny- nyebbülésünkre azonban csak egy laposüveget húzott elő. „Van ez a kis almapálinkám. Gondoltam,' megihatnánk együtt.” S már nyújtotta is felénk. „Hát, én nem is tudom ... — ellenkezett Konstancia. — Mi nem nagyon szoktunk .. . Esetleg a férjem, egy keveset. .Egyre idegesebb lettem, mert azért mégiscsak sok, hogy beállít ide, leveti magát az ágyra, faggatózik, mintha isten tudja, kik volnánk. . . Mondja meg, mit akar, aztán menjen innen isten hírével! De hiába keresgettem, csak nem találtam a szavakat, így aztán — egyelőre! — jobbnak láttam, ha nem ellenkezem vele. „Egy kortyocskát, esetleg...” — mondtam bizonytalanul, odaszorítottam az üveget a számhoz, de persze nem ittam bele. A fickó szerencsére nem vette észre, ő maga jó alaposan meghúzta, s elégedetten hátradőlt. „Hallották, mekkora tűz volt az Ősieken?” „Nem, hát, mi nem nagyon . . . járunk el, tudja ... — böktem ki. — Itthonülők vagyunk.” „Pedig szép tűz volt — folytatta a hórihorgas, s megszívta az orrát. — De azért pancsermunka.” összenéztünk Konstanciával. Hülye ez? Mit akar örökké a tűzzel? Mi az, hogy pancsermunka? Kínos csend lett. Hiába erőltettem az agyamat, semmi nem jutott az eszembe. Végül megintcsak ő törte meg a csöndet. „Aztán mit szólnak az eseményekhez? Győzünk vagy elbukunk?” Na tessék. Idejön politizálni. Menne már a fenébe. Ráadásul megint nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél. „Az nem kétséges” — feleltem határozottan. „Nem kétséges, mi?” „Hát a győzelem” — válaszoltam még határozottabban. A fickó nyugtalan lett, furcsán sandított rám. Aztán hirtelen elborult a tekintete. „Mindegy. De elbukni is szépen fogunk. Én garantálom. Ezen dolgozom hónapok óta.” Majd, mint aki gyorsan meggondolja magát, más témára tért. „Látom, maguk jól megvannak itt.” összenéztünk Konstanciával. „Igen, a körülményekhez képest. Maga a gyárból van?” A hórihorgas értetlenül rázta a fejét. „Miféle gyárból?” No, most, gondoltam, gyorsan elterelem a figyelmét. „Nem tudom, maga hogy van vele, de szerintem a történelem kerekét nem lehet visszafordítani.” Ügyes fogás volt, gondolkodóba esett. Tehát: nem! Nem a gyárból! Akkor meg?! Most már tényleg elmehet a fenébe. Csak nem fogok megijedni egy effajta csavargótól?! Éreztem, hogy lassan visszatér belém az élet. „Ideig-óráig meg lehet állítani — folytattam szenvedélyesen. — De visszaforgatni? Ugyan, kérem! Sokan megpróbálták, senkinek sem sikerült. Maga szerint nem?” Hát bizony, ezzel aztán átbillent a mérleg! Láttam rajta, most már érti, hogy nem akárkivel áll szemben. Nem is szólt egy szót sem, csak kiitta az üveget, aztán felkelt az ágyról, s elkezdett föl-alá sétálgatni a szobában. Konstancia nyugtalanul követte a tekintetével. Biztatóan megpaskolgattam a kezét. „Na — szólalt meg nehézkesen a hórihorgas, s elindult az ajtóhoz —, köszönöm a szíves vendéglátást. Ami pedig a tűzifát illeti, használják csak nyugodtan. És még valamit: bármit hallanak, bárki próbálná megzavarni magukat, ne hallgassanak senkire, és maradjanak nyugodtan a városban. Megértettük egymást?” S ezzel kilépett a szobából. Megütközve néztünk egymásra. Akármilyen nyugtalanító alak is volt — mindvégig azt a benyomást keltette az emberben, hogy amíg itt van, bármi megtörténhet —, annyi bizonyosnak látszott, hogy nem a Stocznia Gdanska embere, így hát ebből a szempontból túl voltunk a nehezén. De az a tény, hogy — ezek szerint — a tűzifa az övé, kínos függőségbe hozott bennünket, amitől a legjobb volna, tanakodtunk, azonnal megszabadulni. De hogyan? Távozása után egy órával — mérlegelve a legkisebb jelentőségű részletet is — arra jutottunk, hogy egészen biztosan nem normális, sőt, Konstancia 403
